Charbel Makhlouf (1828–1898) még ma is tömegeket mozgat meg, akik az annayai Szent Maron-kolostorba, a sírjához zarándokolnak. A legnagyobb egyszerűségben élt itt ez a manorita szerzetes és remete.

„Visszafogottságával mindenkit a csendbe vonzott. Mindenki boldog volt, ha mellette dolgozhatott. (...) Megdöbbentő dolog: Isten népe nem tévedett. Keresztény és nem keresztény honfitársai tisztelték, és felkeresték, mint testük és lelkük orvosát.” (VI.Pál pápa)

Milyen ember volt? Hogyan közelítsünk élete misztériumához? Mit tud mondani a harmadik évezred keresztényeinek? Miért van az, hogy Krisztus követésének ily radikális formája még ma is változatlanul meggyőz és elkápráztat oly sok keresztényt? Mi a magyarázata e férfi kisugárzásának, aki a libanoni, sőt az országhatárokon túl élő keresztény identitás jelképévé vált?...

Jelen könyv arab kiadása több mint ötszázezer példányban kelt el. A rövidített francia fordításban Skandar atya és Marie-Sylvie Buisson a szent vonzó portréját vázolja fel. Ötvenhárom tanúságtétel alapján, melyet a szent személyes ismerősei adtak, továbbá a jelentőséggel bíró hétköznapi emlékek nyomán, amelyeket a kiadatlan dokumentumokban jegyeztek fel. Ennek alapján avatta szentté az Egyház 1977.október 9-én a római Szent Péter-bazilikában. Az összegyűjtött imák és a megindító tanúságtételek jól tükrözik az üzenet lényegét.

Több tanú is elmesélte a következőket:

Charbel atya angyali módon tartotta meg a szüzességi fogadalmat. A hétköznapi élet minden területén gyakorolta az önmegtagadást, azaz az étel-ital és a ruházkodás dolgában is sok mindenről lemondott. Elnyűtt habitusa sokat elárult arról, mennyire megvetette a kényelmet. Aszketikus gyakorlatai miatt járása az árnyékhoz volt hasonló, oly vékony és nagyon törékeny volt.

Tekintete mindig a földre szegeződött, s mindenkinek a pillantását kerülte. Ezzel is azt fejezte ki, hogy ő teljesen Teremtőjének szentelte magát. Ha beszélgetésbe elegyedett valakivel, ez mindig épp csak néhány percig tartott, és közben is lesütött szemmel őrizte az elmélkedő magatartást. Nőkre sohasem nézett, sem a templomban, sem másutt. A szerzeteseknek  mindig elismételte:
–  A test hasonlít a szamárhoz: ha kielégítjük, lázadozik és rugdalózik. Ha éhezik, megalázkodik.