Sienai Szent Katalin (1347–1380) olasz misztikus, a domonkos harmadrend tagja és egyháztanító, egyike Európa védőszentjeinek. Életét az Egyház megújulásáért és a pápa meg az egymással is versengő városok közötti békéért folytatott munka, imádság és vezeklés töltötte ki. Betegeket, szegényeket ápolt, miközben maga is szüntelenül betegeskedett.

A szerző drámájában hitelesen mutatja be Katalin személyét, aki egész életében arra törekedett, hogy mindenkor, a legválságosabb helyzetekben is a szeretet-Isten, Krisztus akaratát teljesítse, s imáival, szenvedéseivel kieszközölje az Úr kegyelmét a bűnösökkel szemben.

Katalin
Anyám, kérlek, ne panaszkodj! Ha a jót elfogadod Istentől, fogadd el azt is, ha csapások sújtanak.

Lapa
Nem tudsz valami bölcsebbet, reménykeltőbbet mondani?

Katalin
Emlékezz vissza, amikor évekkel ezelőtt súlyos, gyógyíthatatlannak látszó beteg voltál. Mindenki azt hitte, meghalsz, néhány napnál többet senki nem adott volna neked. Azt kérted tőlem, imádkozzam az Úrhoz, hogy tartson életben, ne vegyen még magához.

Lapa
Féltem a haláltól. Úgy éreztem, nem vagyok még felkészülve, hogy az Úr színe elé álljak. Túlságosan is hatalmában tartott a látható világ szeretete, a földi elmúlásnak még a gondolatától is borzadtam. Ezért kértelek, hogy fohászkodj az Úrhoz, adjon nekem még egy kis haladékot. Az öröklétben úgyis lehetek eleget, mi ez a rövid földi jelenlét ahhoz képest, pillanatnyi szemvillanás csupán!

Katalin
Halálosnak hitt betegségedben a szíved úgy megkeményedett, hogy sem gyónni nem akarták, sem a lélek gyógyítását – imádság, vezeklés, Eucharisztia, szent kenet – nem voltál hajlandó elfogadni. Az Úr megengedte, hogy földi életed egy időre megszűnjön. Amikor ezt láttam, sírva imádkoztam égi Jegyesemhez.

Katalin imára kulcsolja a kezét, megelevenedik az évekkel ezelőtti esemény. Térdre borulva imádkozik Jézushoz, akinek alakja lassan kibomlik a fényből, nem túl távol Katalintól.