Ez a kötet Dávid Katalin művészettörténész készülő emlékiratainak az 1950-60-as évekről szóló anyagát tartalmazza a szerző által alapított és vezetett Művészettörténeti Dokumentációs Központ történetének bemutatásán keresztül: a Központ alapításától a pártállami gépezet általi elfoglalásáig és az alapító eltávolításáig.

A legendás Dokumentációs Központ „aranykor volt... sziget az ellenséges világban” (Takács József), ahol nem csak a művészettörténészek dolgozhattak „az ötvenes években csodaszámba menő téma-, vélemény-, hit- és nézetszabadság boldogító légkörében” (Supka Magdolna), de „ez az intézmény valóságos mentő központ volt, ahol apácák, papok, üldözött világiak kaptak munkát, amivel életük, ha szűkösen is, de megoldódott” (Böhm Lipót Poldi).

Ebbe a szellemi műhelybe, amely a diktatúrában is őrizte a szabadság világának egy darabját, és az 1950-60-as évekbeli magyarországi művészet, tudomány és lelkiség kiemelkedő alakjainak társaságába vezeti az olvasót az emlékirat.

Sok érdekes témát fejtegettek ezek a konferenciák, amelyekre nemcsak művészettörténészeket, hanem történészeket, művelődés- és irodalomtörténészeket is felkértünk előadónak. Foglalkoztunk többek között a középkori kutatás módszertani kérdéseivel, a 20. századi művészet kompozíciós törekvéseivel, egy korszakon belül a periodizációnak a korszak lényegét megvilágító fontosságával stb. Konferenciánknak a Tudományos Akadémia adott helyet, és mindig minden előadás telt házakat vonzott. Valójában az 1951-1965 közötti években, nem túlzok, ha azt mondom, hogy az értelmiség egyik szellemi centruma a Dokumentációs Központ lett. Furcsa dolog ez, mert azt hiszem, az egyetlenek voltunk, ahol nem volt pártszervezet, mert nem volt párttag sem. Illetve rövid ideig egy személy volt, Katona Imre, de ő hamar kinevezést kapott a Művelődésügyi Minisztériumba. Nálunk nem volt május elsejei felvonulás, április 4-iki, november 7-iki ünnepség. Kedvesen és joggal mondta rólunk Pogány Ö. Gábor, hogy mi „holdbeli lakók” vagyunk abban a világban.