Nicolaus Cusanus a „középkor” és „újkor” közötti korszakküszöb talán legnagyobb formátumú gondolkodója volt. Hagyományos teológiai és filozófiai kérdéseket mélyenszántón tárgyaló munkái mellett kiemelkedő szerepet játszott abban, amit ma vallásközi párbeszédnek szokás nevezni. Egyik legizgalmasabb és legaktuálisabb, ebbe a körbe tartozó műve a De pace fidei, amelyet Bakos Gergely fordításában most „A hit békéje” címen olvashatunk magyarul.

Valójában persze sem Cusanus, sem a reneszánsz nem érthető meg a maga teljes mélységében filozófiai és teológiai szempontból sem, ha nem ismerjük meg, ha nem tesszük saját nyelvünk kultúrájának részévé azokat a filozófiai-teológiai megfontolásokat, amelyek a párbeszédet megalapozzák.

Azok a gondolkodók, akik önmaguk igazáról mélyen meg vannak győződve, csakis érvek alapján foghatnak olyan dialógusba, amely még évszázadok múltán is méltó figyelmünkre. A dialógus melletti érvelő meggyőzés egyik legfontosabb műve a De pace fidei, amely manapság azért is oly időszerű, mert oly nagy hiány mutatkozik a megalapozott párbeszédben, sőt lassanként már a párbeszédben magában is.

43. Péter: „Ha tehát a hit ezt tartja, akkor tehát maga az emberi természet valamely emberben előzetesen egyesül az istenivel, tudniillik abban, aki minden nemzet orcája és a legmagasztosabb Messiás és Krisztus – amint a keresztények, arabok és zsidók nevezik őt. Ő ugyanis az – aki mindenki szerint a legközelebb áll Istenhez –, akiben minden ember természete előzetesen egyesül Istennel. Ezért ő a megváltó és a közvetítő minden ember számára. Őbenne az emberi természet – amely egy s amely révén ember minden ember – az isteni és halhatatlan természettel egyesül, hogy így minden ugyanazon természetű ember elnyerje a halottak közül való föltámadást.”

Szír: „Értem: azt akarod mondani, hogy a halottak közül való föltámadás hite föltételezi az emberi természetnek az istenivel való egyesülését. Ezen egység nélkül e hit lehetetlen. S állítod, hogy ez az egység Krisztusban megvalósult. Ezért a hit föltételezi őt.”