Bármerre nézek, összevont, bezárt iskolák, eladó házak, gazosodó játszóterek. Fogyunk, mondják mind hangosabban, és sokan meg is állnak e szomorú tények felsorolásánál, tudományos feldolgozásánál. Istennek hála a kilencvenkét éves Bíró Antal atya nem áll itt meg, ő nem félreveri a harangokat, hogy ezzel is növelje a szorongást, a bénító pánikot a fiatalokban, hanem imádkozik értük, konkrét célokat fogalmaz meg. (…) E kis imakönyvben, Szent Antal életén keresztül, bátorítani, biztatni szeretném a fiataljainkat, hogy merjék vállalni önmaguk képzését, formálását, és becsületes munkával nőjenek fel a jó Isten által számukra felkínált életformához, feladatokhoz.

(Böjte Csaba)

Antal szíve tele van szeretetettel, lelkesedéssel és engedélyt kér, hogy a vértanú halált szenvedett társai nyomába elmehessen az afrikai misszióba. Átimádkozott csendben meghozza döntését: úgy érzi, hogy a szeretet felszabadító nagy parancsát, az evangélium fényét el kell vigye az ott élő pogányokhoz, mohamedánokhoz. Kerüljön bármibe is, vállalja tudatosan az áldozatot, akár a vértanúságot is.

[…]

Antal, Isten nevében útra kel, de az Úr egy súlyos betegséggel megállítja a vértanúságra vágyó fiatalt. Hosszú hónapokra betegágyhoz köti Marokkóban a szenvedés, majd mikor a szülőföldjére akar hajózni, a vihar Szicília partjaira sodorja a lázas beteget. Részt vesz az 1221-es Assisi melletti káptalanon, ahol a 3000 ferences közül senki nem ismeri őt, így egy eldugott kis Észak-Olaszországi-i remeteségbe kerül Montepaoloba, hogy a testvérek segítségére legyen a házimunkákban.