Bátran mondhatjuk, hogy a kedves Olvasó Gyökössy Endre egyik főművét tartja a kezében. Bandi bácsi 64 fejezetben elmélkedi végig János evangéliumát, rengeteg, életből vett példával illusztrálva mondanivalóját. Minden fejezetnek fontos kérdése, hogy számunkra, mai tanítványok számára mi az üzenete az adott szentírási résznek. Emellett minden fontos részletet kortörténeti adalékokkal világít meg, így igazán megértjük az "érthetetlen "részeket is. És természetesen nem maradnak el a lélektani részek sem, hiszen az ember örök, nemigen változunk, csak a "történelmi díszletek".

Órák jönnek és órák mennek, telik-múlik az idő; vajon meg tudjuk-e ragadni benne azokat az alkalmakat, amelyeket Isten készített a számunkra? Ez csak azok számára lehetséges, akik lényükkel rá vannak hangolódva Istenre, Isten Igéjére, akik fogják az "adást".

Egyszer világosan el kell döntenünk, miért hallgatjuk az Ő igéjét; azért, hogy csupán többet tudjak Róla, vagy azért is, sőt elsősorban azért, hogy jobban tudjam követni őt?!

A bővelkedő élet egyszerre két dolgot jelent: akinek Jézusa van, mindene van; akinek Jézusa van, annak mindig elég az, amije van, mégpedig úgy elég, hogy másnak is jut belőle.

Ha az evangéliumok olvasása közben megfigyeljük Jézus élete történetét, életének menetrendjét, sajátos ritmust fedezhetünk fel benne: mindig Isten jelenlétéből indul el az emberek közé, tehát csöndből elmélkedésből, visszavonultságból, imádságból, valamilyen pusztából vagy hegytetőről, ahol föltöltekezett. – Jézus Isten jelenlétéből mindig az emberek közé megy, hogy ott végette az Atyától rábízott szolgálatot, és hirdesse Isten királyi uralmát – vagy ahogy a mi Bibliánk fordítja: Isten országát. Ez a jézusi életritmus. Az Atyától az emberik, az embertől az Atyáig.

Ha van egészséges keresztyén vagy tanítványi életritmus, akkor csak ez lehet az! Föltöltekezni olykor a csöndben, ahogyan Jézus tette, és föltöltekezve elindulni az emberek közé, szolgálatra.

Aki belefelejtkezik a csöndbe, az elvonultságba, a pusztába, és hátat fordít a világnak, az előbb-utóbb olyanná válik, mint a pohárba beszáradt kovász, a sótartóba belekeményedett a só, mint a véka alatt maradt lámpás. Aki pedig beleragadt a világba és nem tud onnan olykor kiszakadni, hogy föltöltekezzék, annak a lénye olyanná válik, mint az akkumulátor, amelyet nem töltenek fel árammal, így előbb-utóbb lemerül, használhatatlanná válik. Mert nemcsak az akkumulátorok, hanem az emberek is kimerülnek. Talán jó volna olykor elgondolkodni, hogy sokszor fölpanaszolt kimerültségünk egyik oka, talán fő oka, nem éppen ez-e?