Időskor és növekedés

Szerző: Fidelis Ruppert

Kategória: Lelkiség
ISBN szám: 978-963-31409-5-6
Kiadó: Bencés Kiadó
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 220
Méret: 127x186 mm
Kötés: puhafedeles

3135 Ft

A megrendeléshez kérjük jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

Részletes könyvajánló

Aki jól akar megöregedni, annak időben kell hozzáfognia.

Milyen érzés idős embernek lenni? A hetvennyolc éves Fidelis Ruppert apát finom érzékkel és bölcs élettapasztalattal mutatja meg, hogy az öregség nem feltétlenül azonos a hiánnyal. Éppen ellenkezőleg: aki időben felfedezi az öregség lényegét, az derűt és beteljesedést talál.

Fidelis Ruppert, a münsterschwarzachi bencés apátság szerzetese, 1982 és 2006 között apátja. Lelkigondozóként dolgozik az apátságban, lelkigyakorlatokat és népszerű meditációs kurzusokat vezet, főként idősebb embereknek.

 Könyvét olvasva egy olyan szerzetes tapasztalataiba nyerünk betekintést, aki éli is azt, amit ír.

Mások számára azonban mély válságot okoz az öregkorba való átmenet, mindenekelőtt az, hogy meg kell válniuk a foglalkozásuktól és a felelősségtől. A jövő falként magasodik előttük, mert túlságosan azonosultak hivatalukkal vagy egyáltalán a munkájukkal, és abból származtatták becsületüket. Kétszeresen is problematikus lehet az a szituáció, amikor valakit egyik napról a másikra megfosztanak hivatalától és méltóságától, elbocsátanak munkájából. Erről van szó akkor, amikor valaki hirtelen munkanélküli lesz, de akkor is, amikor már jó előre ismeretes a munkaviszony megszűnésének időpontja, ám erről az érintett nem vett tudomást, s csak akkor ébred fel, amikor elérkezik a nap, és ő hirtelen a semmiben találja magát. Ha ilyen esemény következik be, az különösen fájdalmas, mint mindaz, ami váratlanul tör ránk. Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy elképesztően sok olyan ember van, akik már régóta ismerik nyugdíjaztatásuk időpontját, mégis úgy éri őket, mint derült égből villámcsapás. Emlékszem, sok olyan elfoglalt emberrel beszélgettem, akik azt mondták: nincs idejük arra, hogy már most elgondolkodjanak az „azutáni” időről. Így hát nem lehet csodálkozni, ha a nyugdíjba vonulás nem megy simán.

[…]

Különösen azok az elbeszélések megrázóak, amelyekben a demens élettársakkal vagy szülőkkel együtt élő hozzátartozók számoltak be részletesen tapasztalataikról. Itt Inge Jens egyik közlésére szeretnék utalni. Egy könyv új kiadásához csatolta, amelyben férje, Walter Jens Hans Küng teológussal vitatkozik arról, hogy a súlyos demenciában szenvedő embert egy bizonyos ponton hozzá lehet-e segíteni a „humánus” halálhoz és tudatosan halálba lehet-e kísérni. Inge Jens osztotta férje e nézeteit. Amikor azonban férje súlyosan demens lett és ő ebben a szakaszban is szorosan együtt élt vele, ráébredt, hogy a férfi nemcsak a fájdalom és a kétségbeesés szakaszain ment át, hanem örömben és méltóságban is része volt. Ezért – legalábbis jelenlegi helyzetükben – továbbra is ragaszkodik férje továbbéléséhez.

Érdemes itt részletesen ismertetni helyzetük intenzív leírását: „Megtapasztaltam, hogy a jelen pillanatban nem az a legfontosabb feladatom, hogy férjemet humánus – vagyis nem elidegenítő – halálba segítsem, hanem hogy olyan életet élhessen, amely minden korlátozás és borzalom ellenére, igen, minden önmagát elvesztő lét ellenére vigasztalónak, emberhez méltónak nevezhető, vagyis kétségbeesést és örömet, megaláztatást és elismerést is jelent. Megpróbálom újra kibetűzni a régi német szót: anheimstellen (átenged), anélkül, hogy meg tudnám vagy akarnám nevezni azt az instanciát, akinek »átengedem«. Más lehetőséget pillanatnyilag nem látok.” Érezni ennek az asszonynak a belső küzdelmét, de azt is, hogy tiszteli férje méltóságát és ember voltát. E számára oly borzalmas betegségben is felfedezte férje életének azokat a vonásait, amelyek ezt az életet mindennek ellenére emberhez méltóvá teszik.

A megrendeléshez kérjük jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

 

Mit vettek még, akik ezt vették?