Egy szerény életvitelű jezsuita lépett a nyilvánosság elé 2013-ban. Bergoglio, az egykori Buenos Aires-i érsek ma Ferenc pápaként szól a tömegekhez. Hangja szelíd, de egyben határozott. Együttérez és irányt mutat: legyen szó társadalmi egyenlőtlenségről, menekültpolitikáról, vallási konfliktusokról. Kijelentéseire az egész világ odafigyel. Köztük az a tizenkét közéleti személyiség, aki tizenkét fejezetben, tizenkét nézőpontból közelíti meg a reformok pápájának gondolatait.

A könyvben megszólalnak: Bagdy Emőke, Beer Miklós, Fabiny Tamás, Farkas Beáta, Haranghy Csaba, Heller Ágnes, Köves Slomó, Kozma Imre, Oláh Jolán, Tulassay Tivadar, Várszegi Asztrik, Vizi E. Szilveszter.

A kötet az első, magyar szerzők által készített teológiai-közéleti könyv Ferenc pápáról, amely a szentatya 80. születésnapjára jelenik meg.

A vita tehát önmagában véve nem is „ördögtől való”. Ma mégis gyakran pusztán egy konfliktus helyzet is „válóok”, komoly törések és szakítások okozója.

Persze, meg megijedünk a vitától. Rosszul értelmezzük, rosszul kezeljük. Elhallgatjuk a gondokat, és abból fakad az eltávolodás, a közöny, az elreménytelenedés, esetleg a szétmenés. Egy amerikai kutatásban tízezer párt kértek fel, hogy nyilatkozzanak arról, mi az összetartó erő, mi számukra a legfontosabb. Egymástól függetlenül azt mondták, hogy mindent baráti módon, jól meg tudtak beszélni egymással. Jól megbeszélni a dolgokat! Ez nagyon fontos. Itt is nagyobb tere lehetne a pszichológiának, ha jobban beengednénk az életbe. Ugyanis ki van tiltva minden területről, mert az emberek félnek a realitásoktól. Sokan úgy gondolják – ezt tapasztaltam az egyetemes és hallgatóim körében –, hogy a pszichológus belelát a lelkekbe. Ez nyilván nem igaz. Természetesen a pszichológia sem mindenható, és megvannak a maga korlátai.

[…]

„Legyenek tudatában, hogy nem azért püspökök, papok és diakónusok, mert okosabbak, derekabbak vagy jobbak másoknál, hanem ez egy ajándék, Isten szeretetének az adománya a Szentlélek erejében.” A papi szolgálat lírai definíciója is lehetne ez.

Igen, ez a gondolat is nagyon megérintett. Egy ember életében az egyik legnagyobb „tragédia”, ha fönnhordja az orrát. Egy pap vagy püspök esetében még nagyobb. Emlékszem, amikor egy riporternek adott válaszában valahogy úgy fogalmazott, amikor az arról kérdezte, hogy ki is ő valójában, hogy egy bűnös ember, akit megtalált az Isten irgalma. Nos, pappá szentelésem ötvenedik évfordulója kapcsán nekem is volt módom sok mindent alaposan végiggondolni. Többek közt, hogy a kapott, vagy időközben szerzett és hozzáadott értékek vannak-e többségben? És mindig arra jutottam, hogy messze több az, amit kaptam. Hogy milyen családba is születtünk, milyen géneket örököltünk, kik voltak a tanáraink és mekkora áldás, ha szent papokkal találkozhattunk. Milyen szerencsénk volt, hogy tényleg olyan körülmények közé kerültünk, ami segített bennünket. Ahogy Sík Sándor Te Deum című versében írta „hogy nem kellett nem szépen szeretnem”, vagy hogy „mindig jutott két garasom adni”. Szóval én arra jutottam, hogy mindössze annyit tettem hozzá az életemhez, hogy időnként igent mondtam, egy kicsit szorgalmas voltam a tanulásban és kicsit buzgó az imádságban. De ez csak apróság. A mérleg serpenyőjében sokkal több, amit kaptam.