Mint ahogyan a IV. században Szent Antal kilépett sivatagi magányából, hogy támogassa az ariánusokkal küzdő Atanáz püspököt, úgy most is egy szerzetes tesz tanúságot.

Fájdalommal érezte át az utolsó évek eseményeit, amelyek megrázták az Egyházat. Derűs visszafogottsággal, de kendőzetlenül mondja ki gondolatait, osztja meg tapasztalatát: a szilárd keresztény élet boldogságát, a papi és szerzetesi élet termékenységét, az irgalom és a megbocsátás jótéteményeit, az emberi és lelki atyaság nélkülözhetetlen értékét.

Dom Samuel Lauras, miután néhány viharos évet követően hirtelen megtért, 1983-ban lépett be a franciaországi Sept-Fons monostorba. Nicolas atya novíciusa, Jeromos atya tanítványa, Dom Patrick apát perjele volt. Ma a Cseh Köztársaságban, a Nový Dvůr–i trappista monostor apátja.

A nevelőnek és az újoncnak kölcsönösen szeretniük kell egymást. A Regula keretet ad ennek a testvéri szeretetnek és tiszteletnek. Az apát az „Egyiket a másiknál ne szeresse jobban, csak akkor, ha valakit a jó cselekedetekben vagy az engedelmességben jobbnak talált”. Nagyobb engedelmesség mélyebb kapcsolatot tesz lehetővé. A testvérek „egymást tisztán és testvéri szeretettel szeressék. […] Apátjukat őszintén és alázatos szeretettel szeressék”. Minden finoman pontosítva van. E két tanács közt a lényeg: „Istent szeretve féljék […]. Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek, aki bennünket, mindnyájunkat az örök életre vezessen.” Minden részlet a helyén van, legalábbis elméletileg. Az apátnak szeretnie kell a testvéreket és a testvéreknek az apátjukat. A testvérek egymás között kevésbé mély kapcsolatot ápolnak, mivel ennek nem ugyanaz a szerepe istenkeresésükben. Az abszolút elsőbbség egyértelműen Krisztust illeti, és az Isten szeretetének megsértésétől való félelem végig jelen marad. Mindezt a gyakorlatba átültetni, micsoda kihívás!

[…]

Ahhoz, hogy kilépjünk ebből a katasztrófából, mert az ítélkezés az bizony ennek mondható, (feltéve természetesen, ha szeretjük Krisztust és őt akarjuk követni), a legjobb módszer az, hogy elhatározzuk: sohasem adjuk tovább, amit hallottunk valakiről, bárki legyen is az. Majd végigvisszük ezt a folyamatot egészen odáig, hogy mi magunk se mondunk egyetlen egy negatív, elmarasztaló szót senkiről, aki nincs jelen. Az életszentség ezen keresztül vonul át – írja Zanotti-Sorkine atya.

Noha szó sincs arról, hogy mindig hallgatni kell; még kevésbé arról, hogy szívünk mélyén engedjük morgolódásainkat elszaporodni, mert ez megkeserít mindent. Még csak nem is arról van szó, hogy lemondjunk arról, hogy valamiféle hatást gyakoroljunk egymásra. Kérdezzünk és fejezzük ki, ami szívünket nyomja, hogy hallgassuk meg egy tapasztalt idősebb szempontjait; és hasonlóképpen fogalmazzunk meg egy megalapozott véleményt, jelezzük, hogy egyik másik ponton valószínűleg lennének dolgok, amiket át kellene vizsgálni. Röviden, gyakoroljuk János evangéliumának kijelentését: „Az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32).