A. J. P. Taylor iróniával, humorral, s olyan sajátos közvetlenséggel szemléli a történelmet, mintha az napjaink és személyes történetünk lenne. Az Európa tündöklése és bukása című esszégyűjteményében személyeken, jelentős eseményeken keresztül rajzolja elénk Európa majd százötven éves történetét.

Ez az az időszak, melyben Európa a világ ura volt, majd hatalma véget ért. Háborúiban vérzett-e ki, vagy egyszerűen mások felfejlődtek hozzá, majd túlléptek rajta? Rengeteg kérdés merülhet fel, ha e korszakot vizsgáljuk. Taylor színes portrét fest olyan vezetőkről, akiket eddig a tananyag merev hálóján át láthattunk.

Embereket mutat be, akiket az adott kor kiválasztott, hogy ők formálják a jövőt. Metternich, Ferenc József, Lenin, Hitler, forradalmak, háborúk véget nem érő sorozata, új filozófiák, új államformák megjelenése. Minden átalakult, s a változások közepette valahogy megkopott a dicsfény, elveszett a hatalom.

Érdekessége a könyvnek, hogy diplomáciatörténeti csemegéket tartalmaz, melyek bizony sok-sok tanulsággal szolgálnak napjainkban is.

Ha el akarjuk érni tökéletességének és a megígért dicsőség látásának ajándékait, törekedjünk arra, hogy figyelmesen, részleteiben és megfelelő sorrendben megértsük és végigjárjuk az utat, melyet Isten boldog Illésnek mutatott ezekkel a szavakkal. Az Úr ugyanis mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben minden remete monachusnak mondja: „Menj el innét (azaz ennek a mulandó világnak a dolgai közül), tarts kelet felé (azaz cselekedj tested természetes vágyai ellen), rejtőzz el a Kerit-pataknál (nem lakhatsz a városban élő néppel), mely a Jordán-tól keletre van (légy távol a szeretet által minden bűntől).”

Ha elérted a prófétai tökéletességet e négy lépcsőfokon át, „ott inni fogsz a patakból”. Hogy kitartó tudj maradni, „a hollók az én parancsomra viszik majd a táplálékodat”.

 […]

A szent próféták, akiket én küldök, úgy születnek, mint a fiókák, vagy a tanítványok, és a nagy Prófétát követve érik el az életszentségnek azt a fokát, hogy ihatnak kegyelmem patakjából. De amíg el nem jutnak az édesség ízlelésére, természetük gyengesége miatt ide-oda veti őket a vágy, s hozzám kell kiáltaniuk tehetetlenségükben, hogy megkapják a kegyelem vágyott táplálékát. Írva van ugyanis: „Ha meg nem tértek, és olyan nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3) Születésük után meg kell maradniuk az alázatosságban, tudván, hogy gyengék a jóban és félvén, hogy a rosszal meg ne akadályozzák a jó növekedését. „Sok dologban vétünk valamennyien” (Jak 3,2). Gyakran megfeledkeznek a vétkeikről és nem képesek észben tartani törékenységüket, s így nem szegezhetik szembe a világ pompájával az alázatosság feketeségét. Annál kevésbé ehetnek ebből a lelki táplálékból, minél inkább ragaszkodnak a jelen élethez.