Harsányi Lajos történelmi regénye a tizenegyedik századi Magyarország zűrzavaros, ugyanakkor szenteket „termő” világába kalauzolja az Olvasót. Szent István halála után veszélybe kerül a kereszténység épp szárba szökkenő vetése. Az új erőre kapó pogányság belső és a Krisztushívőnek mondott Európa több évtizedes külső támadásainak Szent László keménykezű uralkodása vet véget. Ő terjeszti el hazánkban az akkor virágkorát élő lovagi eszméket, ő szilárdítja meg végleg a keresztény normákat, és ő szerez legendás hadvezéri képességeivel tekintélyt országunknak a környező népek között.

A regény lapjain életre kelnek a történelemkönyvekből ismert személyek: Szent Gellért, Orseolo Péter, Vata, Álmos herceg, Könyves Kálmán, s általuk és a magával ragadó cselekmény által mi is részeseivé lehetünk az Árpád-kor sokszor vészterhes, mégis lélekemelő légkörének.

– Isten áldása lesz rajtad! – jósolta a püspök.
– Nem érdemlem pedig! – hajtotta le a fejét László.
Békés boldog hónapok, évek múltak így, mikor az ország nyugalmát hirtelen szörnyű hír dúlta fel. Eddig a háborúk mindig nyugat felől fenyegették az országot. István király halála óta a testvérharcok idején mindig a nyugati szomszéd, a német császár volt az ellenség. Kelet felől, Erdély hegyei és völgyei nyugodtan kéklettek. Onnét senki sem várt veszedelmet. Most aztán megjött a hír. A kőrösi marosi, kolosi ispánok lóhalálban érkeztek Biharvárra és elfúlva jelentették, hogy tengernyi kun tört Erdélybe, dúlja, rabolja, pusztítja a várakat, falvakat, öldösi a békés pásztornépet és rabszíjra fűzve hajtja maga előtt.
– Öcsém! – döbbent meg Gyécse. – Most rajtad a sor! Isten téged teremtett vezérnek.
László azonnal felismerte a szörnyű veszedelmet. Tudta, hogy a kun szilaj és harcos nép. Kicsiny sereggel nem lehet legyőzni. Ezért rögtön futárokat küldött Salamonhoz, hogy jöjjön segítségül minél nagyobb sereggel. Ő addig is Biharvár körül összevonta a tiszántúli hadakat, a jól kiképzett bihari testőrséget és készen állt az indulásra, mikor az ifjú Salamon is megérkezett. Vele jöttek a dunántúli ispánok, Vid, a bácskai ispán és Dezső, győri püspök.
– Én is megyek! – mondta Gyécse Lászlónak. Az ifjú Salamon különösen türelmetlen volt, mert először vehetett részt hadjáratban.
A magyar sereg megindult. A távolról kéklő erdélyi tájak szomorú képet mutattak, mikor a magyar sereg előrenyomult. A rabló kunok már visszavonulóban voltak. Sietve hurcolták magukkal a rengeteg zsákmányt.

[…]

A tihanyi apátság vendége volt. Szent Ányos oltáránál hosszan imádkozott a szegényekért. Majd a hatalmas fejű, ősz hajú apáttal lement az alsó templomba és sokáig elnézte nagybátyjának, András királynak mohosodó kriptafödelét. A homályban sercegő mécs lángjánál akadozva olvasta a kripta feliratát: Rex Andreas gloriosus. In pace. Anno 1060.
– Atyád, Béla király őnagyméltósága tétette ezt a felírást szerencsétlen bátyja sírjára! – magyarázta az apát.
– Harminc éve már, hogy itt fekszik! – mondta László meghatottan. Petőhöz fordult, aki az égő mécsest tartotta.
– Akkor voltunk nálatok, a Rábánál. Jóformán gyermek voltam, alig tizenhat éves. Akkor mondta nagyatyád, mennyire hasonlítok Koppány ősömre.
– Valóban! – bólintott Pető, akinek rövid szakálla már erősen deresedett.
Az apátsági templomudvar erős bástyafalánál lenéztek a Balatonra. A hatalmas víz kéklett, mint az ég. Partjain beláthatatlan nádasok zöldelltek.
– Szép! – nézett le a király.
– Ez a legszebb tája a Dunántúlnak! – büszkélkedett az apát.
Pető rögtön közbevágott.
– A Rábaköz szebb!
– No – mosolygott a király –, össze ne vesszetek! Az egész ország szép!
A három magyar egymásra nézett. Szemük tele volt boldogsággal.
– A világ legszebb országa! – mondta László. Ebben mindhárman megegyeztek.