Szűz Mária személye gyakran tűnik fel a művészetben, ám amíg a zene, a festészet vagy a szobrászat neves alkotásai beleivódtak a köztudatba, addig az irodalomban megelevenülő alakját kevésbé ismerjük. Ez a kötet a magyar és a világirodalom legszebb, Szűz Máriáról szóló novelláit gyűjti csokorba. A bibliai időkben játszódó elbeszélések, a nép képzeletében fogant, de neves írók által új köntösbe öltöztetett történetek együtt jelennek meg az olvasó előtt a középkori legendák halovány szépségű világával és az írói képzelet szülte novellákkal. Anatole France, Agatha Christie, Babits Mihály, Gárdonyi Géza – csak néhányan a szerzők közül, akiknek a neve garancia arra, hogy érdemes elolvasni a kötet elbeszéléseit.

Ekkor újra suhogott az angyalszárny, és Mária egy hegyre kanyargó utat pillantott meg. Az úton három embert látott, akik hátukon keresztet hurcoltak egy római katonákból álló csapat kíséretében, mögöttük nagy tömeg kígyózott.
– Mit látsz most? – kérdezte az angyal.
– Három bűnözőt, amint a kivégzésükre mennek.
Amikor a bal oldalon lévő férfi kissé visszafordult, Máriát megrémisztette a csalárd és kegyetlen arc. Ekkor a középen haladó férfi megbotlott, majdnem el is esett. Mária borzadva ismerte fel.
– Nem, nem, az nem lehet, hogy bűnöző lett a fiamból! – jajdult fel.
Az angyalszárny újra meglebbent, és Mária három keresztet látott a hegytetőn. A középsőn a haláltusában kínlódó férfiban felismerte fiát. A keresztre feszített kiszáradt ajka megnyílt, és ezt mondta:
– Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?
Mária felkiáltott:
– Nem, nem, ez nem lehet igaz! Ő nem tehetett semmi rosszat. Itt valami rettenetes tévedés történhetett. Néha előfordul ilyesmi. Összetévesztették valakivel, másnak a bűneiért szenved!
Az angyal újra megsuhogtatta szárnyát, mire most azt a férfit pillantotta meg Mária, akit a legjobban tisztelt a földön, a jeruzsálemi templom főpapját. Nemes külsejű ember volt, és Mária csak ámulva nézte, amint ünnepélyesen feláll, megtépi ruháit, majd így kiált:
– Ez a férfi istenkáromló!
Mária tekintete a főpap előtt álló férfira esett, akit istenkáromlással vádoltak. Az ő fia volt az!
A kép ekkor hirtelen eltűnt, csak a sárból készült istálló falai látszottak, és Mária reszketve, megtört hangon folytatta:
– Nem tudom elhinni… Nem tudom elhinni… az én családom istenfélő. És József családja is! Fiunkat gondosan neveljük majd a vallás gyakorlására, hogy tisztelje és becsülje az ősi hitet. A mi fiunk soha nem eshet az istenkáromlás bűnébe, képtelen vagyok elhinni! Mindaz, amit mutattál, nem lehet igaz!

[…]

Az angyalok királynéja jön, jön. Nem a lábával lép, csak leng, tova, leng a holdsarlón. Ez egy fényes fénysarló, fényből a lába alatt. Halkan, halkan leng az isteni alak. Magas és karcsú és szép, olyan, mint egy elefántcsonttorony. Halkan, halkan suhan az isteni alak. A ruhája sötét és mégis fénylő és hosszú és lengő, eloszló. Sötét haja lágyan leomlik. Enyhe dicsfény köríti fehér homlokát.
A holdsugár keresztül-kasul szövi a belső teret; de ki látja? Az izmos pillérek árnyai eltűnnek.
Mária, a tenger csillaga, libeg a lapuló sötétség tengerén. Halkan libeg a pillérerdőn, a színes, íves ablakok között. Felhőbe borult fent az óriási bolt. A padsorok titkos angyalkákkal telnek. A magas kóruson, az orgona sípjai között angyalfejek röpködve játszanak bújósdit. Az orgona fehér billentyűin Szent Cecília átlátszó ujjai suhannak.
Dalol az angyalnép.
Mária, mennyország kapuja, méltóságosan száll. Nagy, fényes keszkenő simán födi Asszonyunk vállait. Áldó szemei ragyogó ablakok, melyeken a mennyországba látni. Hét tőr döfi szívét. Mária, Magyarország védasszonya szeretettel mosolyog.