Tíz, az életből vett kis történetet dolgozott fel a szerző, s oszt meg most meseként a három-hat éves gyerekekkel. Mindegyik mese ennek a korosztálynak valamely problémájával foglalkozik, s arra kíván szórakoztató, ugyanakkor didaktikus megoldásokat adni.

Megéri a kitartás
Hanna meséje

Jépa, jetek, mogyojó, koján jeggel jitkán jikkant a jigó.
Ismeritek ezt a nyelvtörő mondókát? Vagyis ráismertek? S el tudjátok már mondani pörgős-görgős „r”-rel? Mert a mi kis Hannácskánk már hároméves is elmúlt, s hiába próbálgatta, gyakorolgatta, csak nem ment neki. Próbálgattunk mást is:
– Róka – mondtuk.
– Jóka – mondta.
– Piros – mondtuk.
– Pijos – mondta.
Magyaráztuk, mit hogyan. Nem tudta, de fel nem adta, kitartóan gyakorolta.
Míg egy reggel, épp nyaraltunk, sátorokban táboroztunk, hallom ám, hogy a szomszédból zeng az ébresztő mondóka. Zeng? Dehogy. Reng! Akarom mondani, pörög, zörög a sok „r”: Répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó. Aztán újra, megint újra, újra, újra, s meg nem unta. Rájöttek-e, hogy a sátor falán vajon kinek a hangja hallatszott át? Hát a mi kis Hannácskánké. Sokszor-sokszor elmondta a mondókát, hogy elhiggye, tényleg tudja, s el ne feledje már soha, hogy jön ki a száján az a bajos „r”. Kitartása eredménnyel járt. Ezen úgy megvidámodott, hogy a sátraink körül felfedezőútra indult. Boldogan tért vissza egy csokor virággal és egy kedves hívással.
– Zúza, gyere!
A „Zsuzsa” szót még nem tanulta be: úgy látszik, a „zs” nehezebb, mint az „r”, legalábbis neki.
– Csodaszép tisztást találtam! – lelkendezett Hannácska.
Kézen fogott, elindultunk, de az a hely – mintha a föld nyelte volna el – eltűnt. Én már feladtam volna, de ő egyre hajtogatta, hogy itt volt, itt lesz, és vezetett tovább-tovább. Nem messze, csak ott körbekanyarogtunk jobbra-balra, vissza, előre, de a tisztást nem találtuk.
– Lepkék, nézd csak, gyönyörűek – mondtam. Rá se hederített, tovább kereste a szép helyet, hogy megmutathassa nekem. Már feladtam volna újra.
– Gyere – mondtam –, meséld el, milyen volt, nekem az is elég lesz.
De ő nem engedett.
– Meg kell lennie, csak gyere, meglátod majd, milyen szép lesz, megérte a keresésed.
– Jó, hát menjünk – mondtam, de magamban fohászkodtam: Uram, látod, hogy szeretné! Találja meg, nyugodjon meg, s ha lehet hát mielőbb, hogy mehessünk a többiekhez, mert izgulhatnak, hol lehetünk ilyen soká.
– Itt már jártunk – szólt most Hanna. – Innét mentünk el már balra, nem találtuk, akkor jobbra. Zúza, jobbra!
S boldogan húzott-húzott kézen fogva, szinte futott. S láss csodát!
Fák között virágos tér nyílt, lepke, fű és ámulás.
– Ez csodás, érdemes volt! – kiáltottam.
Nyakamba ugrott boldogan:
– Ugye mondtam?

Kicsi Hanna! Köszönöm a tanítást: megéri a kitartás!
Hanna, bár megnőtt, ma is ilyen lány.
Tanulj tőle, kiskomám!