A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, amely az Istenné vált ember, a feltámadás és a megváltás tanításához kapcsolódik. Tészabó Júlia művészettörténész tanulmányában végigvezeti az olvasót az ünnep kialakulásának folyamatán, bemutatja ősi kulturális gyökereit, szimbólumait és szokásrendjét. A képzőművészeti ábrázolások mellett megismerhetjük napjaink húsvétját is. A kötetet kísérő illusztrációk magángyűjtők és múzeumok anyagából kerültek ki.

A fehér liliom már a középkorban is a tisztaság, az ártatlanság és a fény, az élet jelkép volt. Gyakran kísérte Szűz Mária vagy az Angyali Üdvözlet ábrázolásait. Mivel a fehér szín a világosság jelképe, a fehér liliom Krisztusnak, a világ világosságának szimbólumává vált, s ezért a húsvéti oltár és a Szent sír díszítésére használják. A Bibliából eredeztethetően hasonló tartalommal telítődött több más tavaszi virág, az írisz, a gyöngyvirág és a harangvirág is. A sárga nárcisz a feltámadás és a halál fölötti győzelem szimbóluma. Mivel húsvét táján kezd kihajtani, húsvétvirágnak, a feltámadás virágának is nevezik, s a Keresztre feszítés képeken ábrázolták. Több más jelentése van, szerepelhet, mint a bűn, az önzés és az önszeretet jelképe is. A szegfű, különösen a piros, szög formája miatt a passió és a kereszthalál jelképe lett. A néphagyomány szerint a piros szegfű úgy keletkezett, hogy Jézus vérétől a megfeszítéshez használt szögek piros virággá, szegfűvé változtak.

E virágok, a tavasz más virágaival kiegészülve szintén a képeslapkultúra révén váltak az ünnep mindenki által ismert szimbólumaivá.

[…]

A disznó sonkájának a húsvéti ételek közé kerülését több módon is magyarázzák. Annyi bizonyos, hogy a kereszténység előtti Európában ezt az állatot a szerencse szimbólumának tekintették (ez jelenik meg az újévi malac szimbolikájában is). Az egyik magyarázat szerint már a korai kereszténység idejében fogyasztották, azzal a céllal, hogy közösségük összetartozását, más közösségektől való elkülönülését és hitüket hangsúlyozzák ezzel. Más magyarázat szerint évszázadokkal ezelőtt Angliában kezdték a húsvétvasárnapi ebéden fogyasztani.

A sonka a parasztélet gazdasági és kultikus rendje következtében vált igen régen nálunk is jellegzetes húsvéti eledellé. Húshagyó után nem ettek húsfélét, és így a kolbász és füstölt hús is megmaradt. Húsvétra azonban elővették és a kalács, tojás, bárány mellett, ezt is megszenteltették. Így volt ez Domaházán is, mint Molnár Balázs kutatásaiból tudjuk. De itt bárányt is fogyasztottak, melyet előírásosan készítettek el. A pecsenye bárányhúst felhasználás előtt leforrázták, borba áztatták, és kirántották, vagy paprikásnak készítették el. Amit szentelménynek szántak, azt kirántották, mert úgy jobban lehetett szállítani, de volt, hogy a nyers húst szenteltették be, és csak utána készítették el.

[…]

A középkori szerző, Beda Venerabilis, a húsvét idejének kiszámítása kapcsán az ünnep eredetéről is értekezett, s ő kapcsolta össze az angolszász Eostre-Ostara istennő kultuszával, akit gyakran ábrázoltak nyúlfejjel. Mítoszában arra is van utalás, hogy egy napon színes tojásokat tojó madarát, a gyerekek szórakoztatására, nyúllá változtatta, s azóta tojnak a nyulak színes tojásokat. Mivel más pogány tavaszi termékenységrítusokban is megjelent a nyúl, elsősorban szaporasága miatt, és maga Ostara is termékenység-istennő volt, ezt a magyarázatot általában elfogadottnak tekintik. Az Ostarával való kapcsolat egy angolszász mondában is feltűnik, amely szerint egy márciusi nyúl a valaha létezett legszebb tojással szerette volna megajándékozni a tavasz és a termékenység istennőjét annak ünnepén. Ezért kidíszített egy tojást és az istennőnek adta. Ostarának annyira tetszett a tojás, hogy azt kívánta, minden gyerek (a gyerekek maguk is a megújuló életet reprezentálják) kapjon ezekből.