A könyv Böjte Csaba, ferences szerzetes füveskönyv-sorozatának negyedik kötete.

Milyen csodálatos szerv a mi aprócska nyelvünk: származhat belőle gyógyír a lelki sebekre, de lehet méreg is, elsimíthat feszültségeket és okozhat óriási galibákat, lelket önthetünk másokba vagy vigasztapaszokkal zárjuk be a szenvedő ember száját, hogy elhallgattassuk, önbizalmat adhatunk és földbe döngölhetünk vele másokat. Az igazságot a másik arcába vághatjuk mint a mosogatórongyot, vagy tapintatosan megkínálhatjuk vele. Hogy ugyanaz az apró testrész mi mindenre képes, attól függ, hogy a kormányos, vagyis mi magunk, milyen iránytű szerint éljük életünket.

Böjte Csaba gondolatainak gyűjteménye a párbeszédről, a bizalomról, a megbocsátásról nem módszertani útmutató, különféle kommunikációs és konfliktuskezelési technikák pontokba szedett felsorolása. „A szív bőségéből szól a száj” – tanítja a Szentírás, Csaba testvér is a szívünk, lelkünk, gondolataink, tetteink iránytűjét igyekszik a Szeretet gyújtópontja felé állítani.

Természetesen azt szeretnénk, ha szavaink mindig áldást hoznának. Azokra, akiknek mondjuk, és magunkra is. Amíg ez nem sikerül mindig (esetleg csődöt mondunk az év 366. napján, előtte legkevesebb 365-ször), szükségünk van irgalomra. Irgalomra, ha a szavakat mi mondjuk, és irgalomra, ha a szavakat nekünk mondják. Ha elcsüggednénk, elkeserednénk, megfáradnánk küzdelmeinkben, lapozzuk fel Csaba testvér gondolatait, bizton felfrissíti lankadó lelkierőnket és erőt ad az újrakezdéshez!

Minden, ami létezik ezen a Földön, egymásra találásból születik. A napfény rátalál a vízpárára és felemeli magával az égbe. A férfi és a nő egymásra találásából, szeretetben való összeforrásából, az elszigetelődés, az egymással való szembefordulás a gonosz lélek műve.

[...]

Lehet megkeseredve, szárnyszegetten reménytelenségbe ostorozni ezt a világot, de mennyivel jobb leülni és megfogalmazni egy verset, egy gondolatot, mely, mint a langyos szellő, belekapaszkodik embertársad csüggedten lógó vitorlájába, és elindítja a reális létezés hatalmas óceánján. Jó dolog megérezni a kis magban feszülő élni akarást, és azt szelíden jó földbe tenni, a szerető szolgálat alázatával öntözgetni. Jó dolog meghallani egy kisgyermek ki sem mondott panaszát. Jó dolog láthatatlan angyalként keresztülsuhanni a világon, itt-ott csendesen megállva az életet szolgálni, szeretni az alkotás Istenét.

[...]

Ha hiszik, ha nem, én nagyon-nagyon boldog ember vagyok kettőezer-ötszáz gyerekkel, számtalan gonddal, bajjal, több mint száz munkatárssal, több mint ezer napközi otthonos gyerekkel, akik nap, mint nap tőlünk várják az ebédet – tehát naponta úgy ezerhétszáz ebédet kell előkészítenünk, legyen áldott az Úr neve! De én nagyon-nagyon boldog ember vagyok, és nem azért mert Isten segítségével meg tudom ezt tenni, hanem mert jó dolog jónak lenni, jó dolog szeretetben élni. Isten nem azt kéri, hogy mi fakírok legyünk vagy szenvedjünk, hogy fogunkat összeszorítva rendkívüli tetteket hajtsunk végre, hanem azt kéri, hogy merjünk rálépni a szeretet útjára! És a szeretet útja a boldogság útja.

[...]

A harag hatalmas bőrönd, cipelned kell, folyik rólad a víz miatta, bármerre mész, elszívja életerődet, visszafogja lendületedet, feltöri kezedet, szívedet, értelmetlenné teszi utadat. Az a méla undor, ami a másik iránt benned van, rengeteg pozitív élménytől foszt meg. Mennyivel könnyebb kiengesztelődve, szabadon kitárni a szárnyaidat és repülni! Merjük letenni a mázsás súlyt, s ajánljuk Isten irgalmába a másik embert.