Nincs olyan ember, aki élete során legalább egyszer – de inkább többször – ne kerülne lelkileg a padlóra. Valamennyiünket érnek veszteségek, vereségek, kudarcok, ám mivel ezekben többnyire csak a szenvedést látjuk, az értelmet nem, pánikszerűen menekülünk előlük.

„Nincs idő a fájdalomra!” – halljuk a tévéreklámban is, a fájdalom azonban igenis időt és teret követel magának az életünkben. Van, amikor képtelenség kivédeni – az egyetlen lehetőségünk, hogy megküzdjünk vele, azután erőnket újra összegyűjtve feltápászkodjunk a földről. Erre azonban kultúránk nemigen tanított meg minket, és környezetünk sem sokat segít a bíztatónak szánt, ám sokszor ostorcsapásként ható mondatokkal: Szedd már össze magad!, Ha nem csinálsz semmit, mitől várod, hogy jobb legyen? Nem gondolod, hogy kissé túlreagálod a dolgot?

De mi segíthet annak, aki éppen mélységesen gyöngének, tehetetlennek, kiszolgáltatottnak és szomorúnak érzi magát? Mi tesz képessé valakit arra, hogy súlyos csapások után is talpra álljon? Hogyan lehet a veszteséget nyereséggé, a vereséget győzelemmé alakítani?

A modern pszichológia eszköztára és a hit, a spiritualitás útja egyaránt segítségünkre lehet a sikeres lelki megküzdésben; abban, hogy egy nehéz, fájdalmas életszakasz után újra – immár megerősödve – önmagunkra találjunk.

Nagyon fontos az is, hogy valaki merjen egy nehéz helyzetben segítséget kérni, legyen nyitott új megközelítések befogadására. Aki meghallgat egy lélektani témájú előadást, vagy a kezébe vesz egy ilyen műfajú könyvet, az már valószínűleg ebbe a csoportba tartozik, ám még ma is nagyon sokan vannak, akik kőkeményen ellenállnak annak, hogy mások hassanak rájuk. Ez inkább a férfiakra jellemző, mint a nőkre, mert makacsul tartja magát az a társadalmi sztereotípia, hogy egy „igazi férfi” tudja, mit kell tenni, maga oldja meg a problémáit, na nehogy már valaki megmondja neki a tutit kívülről! Ebben az attitűdben azonban én gyermeki dacot érzek, szabadságot nem. Azt gondolom, a nyitott ember oda mer menni bárhova, ahol valami számára akár fontos és hasznos is elhangozhat. A valóban magabiztos ember megmeri hallani azt, ami róla szól – mert kibírja.

[…]

Tételesen igazolta a pszichológia, hogy az általam felsorolt, pozitív feldolgozásmódok segítségével nagy katasztrófákat is át lehet vészelni lelkileg, és a megküzdési folyamat során az egész személyiségünk megváltozik. Élettani vizsgálatok bizonyítják, hogy a poszttraumás személyiségfejlődés eredményeként – egészen bámulatos! – új program íródik az agyunkban. Egyébként vannak szerencsés emberek, akik ezt a belső átalakulást egy nagy trauma után úgy kapják meg, mint égi adományt: attól kezdve nem félnek se az élettől, se a haláltól, melegszívű, altruista, másokat segítő, bátor, bizakodó, tettre kész, a kapcsolatokra fókuszáló személyiségekké válnak. A poszttraumás személyiségfejlődés révén új ember születik a katasztrófából.

[…]

Azóta sokat vizsgálták a kérdést, de persze a tévhitek megmaradtak. A téma jeles kutatója George Bonanno rezilienciának nevezi azt a képességet, hogy az ember testi-lelki szenvedés, illetve nehéz élethelyzetek átélése után gyorsan vissza tudja nyerni lelki egyensúlyát. Ez a veszteség miatt kialakult új helyzethez való gyors alkalmazkodás képességét jelenti. A reziliencia tehát nem gyors felépülést jelent, hiszen a depresszió vagy összeomlás meg sem jelenik. (Bonanno 2004) a rezilienciát szokás az acélhoz hasonlítani, szemben az öntöttvassal. Mindkettő kemény, de az öntöttvas eltörik, ha hajlítják, az acél visszahajlik.