Vajon mi minden rejlik bennünk, amiről nem is tudunk? Miként találhatunk rá belső erőforrásainkra életünk nehéz helyzeteiben? Hogyan hozhatunk ki magunkból többet, léphetjük át korlátainkat, és juthatunk el a legjobb lehetőségeinkig? Miképp képviselhetjük önmagunkat, saját értékeinket és érdekeinket úgy, hogy ezzel ne tegyük tönkre a kapcsolatainkat, és tiszteletben tartsuk a másik ember értékeit és érdekeit is? Hogyan szolgálhatjuk jól egymás életét? Ebben a kötetben (mely a korábban megjelent Belső utakon című könyv folytatása) ezeknek a kérdéseknek a nyomába eredünk, nagyszerű szellemi útitársak irányításával.

Tizenegy évvel ezelőtt indult útjára a Nyitott Akadémia sorozat, mely azóta a legismertebb magyar pszichológiai előadásfolyamként az egész országot behálózza, sőt, immár határainkon is túlnyúlik. Alkalmakat teremt arra, hogy a közönség személyesen is találkozhasson a legkiválóbb hazai szakemberekkel és gondolkodókkal, és velük együtt töprenghessen a hétköznapok érdekes lélektani kérdésein.

E gyűjteményes kötetben tizenegy különösen izgalmas előadást válogattunk össze az elmúlt évek gazdag terméséből. A könyv két nagyobb részre tagolódik: első felében az önmagunkhoz vezető ösvényeken indulhatunk el Almási Kitti, Bagdy Emőke, Orosz Katalin, Popper Péter, Szendi Gábor és Pál Ferenc vezetésével, második felében egymáshoz léphetünk közelebb Böjte Csaba, Ranschburg Jenő, Beata Bishop, F. Várkonyi Zsuzsa és Vekerdy Tamás segítségével. Az utak pedig végül összeérnek...

Mit jelent tehát a baba számára az önmegvalósítás? Azt, hogy a saját belülről fakadó vágyai fokozatosan teret kapnak a mindennapjaiban, s ezek megvalósulásáért meg is kell dolgoznia. Ha fel akar állni, ezerszer kell kapaszkodnia, tornáztatnia minden izmát. A fokozatos fejlődés egyes állomásait a szülők támogatják, megerősítik, de végső soron a baba saját jó érzése, öröme a jutalom az erőfeszítésért. Az egészséges, valódi eredményeken, személyes élményeken alapuló önbizalom. Tudja magáról, hogy mit képes megtenni, és ezzel egyúttal az egészséges óvatosságot is tanulhatja. Közben kialakul az önszabályozás, az érzései differenciáltabban jelennek meg, és a szülők szeretetteli jelenléte visszatükrözi saját értékes létét és teljesítményét.

[…]

Odamentem, és megöleltem Lacikát. Elkezdte ütni a hasamat, hogy ő úgyis elszalad. Simogattam a hátát: jó, Laci, de hova? Egy darabig még erőlködött, aztán elkezdett sírni. Gondolom, belátta, hogy ilyen a világ. Hagytam, hadd sírdogáljon, aztán azt mondtam neki: gyere, Laci, bemutatom neked azt az öt fiút, akiket megvertél. Ő Csabika, kétéves korától nem látta az anyukáját, folyton várja, sokat sír, hogy látogassa már meg, de nem jön. Aztán szépen sorban mindegyiket, akivel verekedett, bemutattam neki. Elmondtam: nézd, a gonosz léleknek nincs keze, nem tud megütni téged, ezért azt szeretné, hogy mi püföljük egymást. Számára ez remek szórakozás, közülünk viszont senkinek sem jó, ha veszekedünk, cirkuszolunk, feszültségben élünk. Se a nevelőnek, se neked, senkinek. Semmi jóra nem vezet. Gyertek, fogjuk meg egymás kezét, és imádkozzunk, hogy többet ne verekedjünk. És azok a kicsi gyerekek megértettek engem.

[…]

A kamasz világa tehát magába zárt külön világ, ezért is van szüksége valami rejtett zugra, ahová csak a kiválasztott keveseket engedi be, az exkluzív kis klikket, a másokat kirekesztő, kellemetlen „titkos társaságot”. Ezeket a kamaszkori klikkeket szétrobbantani teljes lélektani tévedés, ugyanis ez az a közösségi forma, amelyben az individuum születik. Az a régi pszichológiai jelszó, miszerint a klikkeket robbantani kell, a kamasz tartozzon az egész osztályhoz, sőt az egész iskolához – mély pszichológiai tudatlanságból és a belátás teljes hiányából fakadt.