A vértanúkról az első századok keresztényüldözései jutnak eszünkbe: azok a szentek, akik életük árán is megvallották hitüket Krisztusban. Sokakat meglepett, amikor II. János Pál pápa a 20. századot a vértanúk századának nevezte. Fájdalmasan igaz ez a kifejezés, hiszen itt Európában is számos keresztény szenvedett vértanúságot a két nagy diktatúra idején, más földrészeken pedig még többen áldozták életüket hitük megvallásáért, embertársaik iránti szeretetből vagy éppen az igazságosságért és a békéért folytatott küzdelemben. Sokaknak pedig pusztán azért kellett meghalniuk, mert keresztények.

A szerző az őskeresztények halálos elszántságát hasonlítja össze a mai kor vértanúival, elgondolkodtató példát állítva szemünk elé. Elemzéseit Gárdonyi Máté tanulmánya egészíti ki, amely napjaink magyar vértanúit mutatja be.

RÉSZLETEK A KÖNYVBŐL

A legnagyobb szabadság abban jut kifejeződésre, hogy az igazságosságért és az isteni parancsokért készek vállalni a halált; a keresztény mártírábrázolásokban ez a motívum tehát visszavezethető a zsidó és a filozófiai forrásokra. A sztoikus előképek egyik különlegessége az lehet, ahogy a szabadság pátoszát összekötik a szenvedő filozófus igénytelenségével. Semmilyen külső tulajdonra nem tart igényt, független a szenvedélyektől és a vágyaktól, és nem lehet tekintettel más emberek véleményére. Mivel egyedül Isten örök törvényének van alávetve, minden emberi hatalommal szembeszállhat megingathatatlan parrhěsiával. „Istennek engedelmeskedni: szabadság” – evvel a rövid mondással fejezi ki Seneca a sztoikus szabadságtudatot. Nem kisebb pásztorról árulkodnak Epiktétosz szavai: „Senki sem tud erőszakot elkövetni ellenem, Istenem szabadságot adott nekem, ismerem parancsait, többé senki sem tud engem szolgájává tenni.”

[…]

Ez az egész embert követelő kiállás volt az, ami miatt a nemzeti-szocializmus idejében a keresztény hit melletti kiállás élet és halál kérdését jelentette. Ez tette mindkét felekezet keresztényeit a felebaráti szeretet vértanújává (Maximilian Kolbe), az igazságosság vértanúivá (Alfred Delp, Dietrich Bonhoeffer, Helmuth James von Moltke, Berharnd Lichtenberg) és a béke vértanúivá (Franz Jägerstätter, Max Josef Metzger), még akkor is, ha formálisan nem vallásos hitük megvallása miatt ítélték el őket, hanem olyan gyakorlati erkölcsi követelmények miatt, amelyek ellenállásra késztettek.