Imádásra vagyunk teremtve. Isten mindent megadott nekünk ahhoz, hogy elismerjük nagyságát és fenségét, szemléljük szépségét, örvendjünk annak, hogy ő valóban a mindenható Isten, a mi Teremtőnk, Atyánk és az Ő Fiában, Jézusban a mi Megváltónk.

Azért, hogy igazi imádóvá váljunk, amilyeneket az Atya keres magának, alázatos tanulásba kell kezdenünk. Az imádás az Egyház kincse és legfőbb tevékenysége, ez az élete, ami az évszázadok során egyre nyilvánvalóbbá vált, egészen az eucharisztikus imádásig. Az Egyház előttünk élt tagjai értékes tanítással szolgálnak számunkra, amely által olyan imádókká válhatunk, akik lélekben és igazságban imádják az Istent. Ez a könyv ebbe a tanításba vezet be minket.

Istent nem korlátozhatjuk egy róla alkotott elképzelésünkre, vagy az abból fakadó kellemes érzésekre. Mert attól a pillanattól, hogy ezt tesszük, ez már nem Isten, hanem egy bálvány, kis plüssállatka, amivel álomba ringatjuk magunkat. Isten jelenléte nem a mi jelenlétünktől függ, hanem épp ellenkezőleg: megerősíti azt.

Az Oltáriszentség azért van itt, hogy ezt – az objektivitás nyelvén – megértesse velünk. És a valóságos távollét, amit képesek vagyunk előtte produkálni, megtanítja nekünk, hogy igazából csak az Ő jelenléte hiánytalan, és arra hív minket, hogy mindjobban hagyatkozzunk rá.

[…]

Sőt, a belső ima minden más ima alapja. Mivel ilyenkor az Úr jelenlétében vagyunk, és mint barátunkkal beszélünk vele, úgy is fogalmazhatunk, hogy amikor a zsolozsmát mondjuk, vagy misén vagyunk, a rózsafüzért imádkozzuk, vagy szentségimádást végzünk, és szívünkben Istenhez szólunk, szem előtt tartva, hogy kivel beszélünk és mit is mondunk neki, akkor nagyon is belső imát végzünk. A belső ima ebből a szempontból minden más ima szíve, beleértve a szentségimádást is. A belső ima élteti és megerősíti a többi imafajtát.

[…]

Az a keresztény, aki az élő Istennel való találkozásra indul, afelé tart, aki egyszerre kőszikla, erőd, emésztő tűz, éltető lehelet. Istenben valóban megtaláljuk életünk és identitásunk alapját. Ám ez az alap egyben olyan tűz is, amelyben minden átalakul. Így az Istennel való találkozás egy új dinamizmus forrásává válik. Az Egyház az élő Krisztustól kapja missziós leheletét, attól, akit a szentségimádásban ténylegesen megismerünk. Az Oltáriszentség tehát egyszerre önazonosságunk sziklája, a bennünket átalakító tűz és a remény fuvallata.