Gyermekkora emléksorai ihlették Kalász Márton írót, műfordítót, Kossuth- és Stephanus-díjas költőt, hogy immár 80. életévén túl, egy nagyvárosban élve, a hajdani vidéki ősök világát és hagyományát felelevenítve novellák, versek és esszék által megmutassa: milyen nyelven beszél ­– még ma is – magyarul.

RÉSZLETEK A KÖNYVBŐL

Ahogy Vendi most a képpel szemben üldögélt, többé nem ragaszkodott ahhoz, hogy aki csak fölnő, mind rendkívüli dolgot művelhessen. Erős vágyat érzett, hogy legalább ő, s nem is soká eltávolodhassék a kék színbe. Talán épp egy időben távolodnának édesapjával. Ott aztán az apja nem épp azt mondhatná, amit tavaly, a téli utcára kinézegetve:

– Olyan volna ez, kisfiam, mintha a dunai gőzhajón egyszer csak a népek mind a hajó egyik oldalára tódulnának. Belebukfenceznénk mindnyájan a vízbe

[…]

Futórózsák

Mért hittem, virtuális
fényedben járok –hirtelen hangos papok,
álltunk; ahogy ma nem szokás,
lobogó kötény-csuhában – aznap a szél itt,
nagy víz felől, fújt rendre. A keresztút
vaskos oszlopai mellől a futórózsák
tornyunkig törleszkedtek ­­– homlokfalon
a Korpusz körül indáikat levágtuk,
levélkéje se árnyalja a töretettség
domborzatát, töviseikkel a durva kivérzés
elő jelét ne zúzzák… S a föltámadás
palást-szirmával fönt ne hivalkodjanak.
Az imádás nyájas, napos ideje volt,
késő május hava. Egy nap s a lángnyelvek üzenete.

[…]

Goethe, akiről a császári család így  tudomást sem vehetett, nem maradt adósa Beethovennek. Zelternek később azt mondta: „Beethoven sajnos teljesen kezelhetetlen jelenség, ugyan némiképp igaza van, hogy megvetendőnek érzi a világot, de hát nem teszi ezzel élvezhetőbbé sem magának, sem másnak.” Utóbbit alighanem kulcsmondatnak szánva, borongott Beethoven állapotán: „Nagyon is menthető és sajnálható persze, hiszen végleg odavész a hallása.”