Vajon, miért hagyja futni Máriát a marcona katona? És milyen ajándékot remélhetnek a megszülető nagy királytól a hozzá igyekvő vándorok? A Nobel-díjas író és mesemondó, Selma Lagerlöf Krisztus-legendái nem hiányozhatnak sem a figyelmes tekintetű hívők, sem az odaadó irodalombarátok karácsonyfája alól.

A Palatinus Kiadó korábban két nagyszerű Lagerlöf-regényt is közreadott a Nobel-díjasok sorozatában (Jeruzsálem, Gösta Berling). Ha azok világában az olvasó lenyűgözve merült el, a Krisztus-legendákban még inkább álmélkodva tapasztalhatja a bibliai események közelségét.

A rómait dacos szégyen töltötte el: hogy ő vizet fogadjon el egy kölyöktől? S már emelte lándzsáját.
Abban a pillanatban irtózatos erővel támadott a nap. Vörös lángok táncoltak szemei előtt, agya szinte felforrt. Úgy érezte: vége.
Kétségbeesett zavarában a lándzsáját a földhöz vágta, fölkapta a fiúcskát, s elszántan rántotta szájához annak összefont tenyerét.
A néhány csepp víz, ami nyelvére került, elegendő volt. Amint megízlelte, fölfrissült. Érezte, nem forró már a sisakja, mellvértje, a nap elvesztette hatalmát fölötte. Cserepes ajka kisimult, s a lángok sem táncoltak szemei előtt.
Mielőtt mindez a tudatáig jutott volna, letette a kisfiút, aki visszaszaladt a mezőre, hogy tovább játsszék. Csak most kezdett gondolkodni:
– Miféle vizet hozott nekem ez a gyerek? Fenséges ital volt! Ezt nem felejthetem el neki.
Aztán legyintett: – Ugyanolyan gyerek ez is, mint a többi. Csak játszik, játszik, s tudja is ő, mikor segít, mikor nem. És különben is: a méhek meg a liliomok hálásak voltak neki? Hát én nem csinálok ebből gondot magamnak.

[…]

Amikor a vincellér eddig jutott, a rabszolga elnevette magát: – Azt gondolod, Faustina mindezt elhiszi? Hiszen ő is tudja, hogy ezt a borzalmas nyavalyát nem lehet gyógyítani.
– Pedig elhihetné. Még tanúim is vannak. Ha elküldené hírszerzőjét Galileába – Názáretbe –, ott mindenki megerősítené szavaimat.
– Csak nem valami isteni csodának köszönheti gyógyulását? – incselkedett a küldönc.
– Pontosan így van. Egy napon a poklosok közt elterjedt a hír, hogy Názáretben, a kisvárosban, nagy próféta él, akibe Isten lelke költözött, s kezének érintésével meggyógyítja a betegeket. A leprások azonban nyomorúságukban legyintettek a híresztelésre, hiszen rajtuk már senki nem segíthet. Mégis volt köztük valaki, aki hitt, egy fiatal lány. Elhagyta a többieket, hogy Názáretbe menjen a prófétához. A pusztaságban bandukolt, amikor magas termetű, sápadt arcú férfi jött vele szembe. Fekete haja fürtökben omlott vállára. Mély szemei ragyogtak, mint a csillagok. A lány már messziről kiáltotta: „Ne jöjj közelbe, mert tisztátalan vagyok! Csak azt mondd meg, hol találom a názáreti prófétát?” A férfi azonban egyre közeledett, majd megállt a lány előtt, és azt kérdezte: „Miért keresed?” – „Hogy megkérjem, tegye kezét a homlokomra, hogy megtisztuljak sebeimtől.” Akkor a férfi a kezét a lány homlokára tette. Azonban ő ijedten rászólt: – „Mit használ nekem, ha te érinted homlokom, hiszen te nem vagy próféta.” A férfi mosolygott: – „Menj most a városba, amely ott, a hegyen épült, és mutasd meg magadat a papoknak.”