Áthoszi Porfíriosz atya (1906−1991) neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt. Az áthoszi remeteségben töltött ifjúkor után az Athéni Központi Kórház és Rendelőintézet kápolnájában lelkipásztori szolgálatot teljesítő szerzetespap színes, saját maga által elbeszélt élettörténete korábban már megjelent magyar fordításban.

Jelen kötet ennek folytatása: Porfíriosz atya gondolatait gyűjti egybe tematikus fejezetekben, amelyeket konkrét beszélgetésekről készült hangfelvételek és feljegyzések alapján állítottak össze. Így a tanítások között nemcsak a lelki irodalomban gyakran érintett témák kerülnek elő (pl. az imádság vagy a bűnbánat), hanem olyan, a mindennapi élet alapproblémáival foglalkozó kérdések is, mint a betegség, a házasság vagy a gyermeknevelés.

Porfíriosz atya az Athénban töltött évtizedek során a hétköznapok ugyanazon társadalmi, családi és lelki problémáival szembesült, mint bármelyik világi hívő, ám ezekre egy szent életű aszkéta lelkiségével adott választ.

A könyv lapjairól egy jelenkori szent szól hozzánk életről és halálról, emberi kapcsolatokról, s nem utolsósorban önmagáról. „Azt gondolom magamról, hogy ócska, rozsdás cső vagyok, amelyben éltető, kristálytiszta víz folyik, mely a Szentlélektől ered… Bár rövidesen eltávozik belőlem a lélek, az emberek mégis hozzám, nyomorulthoz jönnek. Pedig semmim sincs, amit elvihetnének. Semmim sincs, minden csak Krisztusé.”

A szeretet, az Isten iránti tisztelet, a vágyakozás, az egyesülés Istennel és az Egyházzal – ez jelenti a földi Paradicsomot. Ha elnyerjük az isteni kegyelmet, minden könnyű, örömteli és Istentől áldott lesz. Tessék, mutass nekem egy vallást amely az embert tökéletessé és boldoggá teszi! Milyen kár, hogy nem értjük meg vallásunk nagyszerűségét!
Ha mi magunk – vagy valaki más – nehézségekkel kerülünk szembe, kérjük meg a többeket, hogy imádkozzanak értünk, s mindannyian együtt kérjük az Urat, hittel és szeretettel. Higgyétek el, hogy Isten kedvét leli ezekben az imákban, és csodás módon közbeavatkozik! Ezt azonban nem értettük meg teljesen. Csak így egyszerűen vesszük, és ennyit mondunk: „Mondj egy imát értem!”

[…]

Amikor valami rosszat gondoltok, valami rossz erő árad ki belőletek, amely átterjed a másik emberre, éppen úgy, mint a hang a hanghullámokkal, és a másiknak valóban baja történik. Ha rosszat gondolsz valakiről, az olyan, mint a szemmel verés. A harag miatt van így. Titokzatos módon átadjuk a rosszat. Nem Isten okozza a rosszat, hanem az emberek bűnei. Nem Isten büntet, hanem a saját rosszakaratunk, amelyet titokzatos módon átadunk a másik lelkének, és az árt neki. Krisztus sohasem akar rosszat. Ennek ellenkezőjére szólít fel bennünket: „áldjátok azokat, akik gyűlölnek titeket” (vö. Mt 5,44).

[…]

Az egoistákat viszont, akik nem törődnek azzal, mi is történik velük, nem látogatja meg Isten kegyelme. A kiben luciferi önzés rejlik, azt gondolja, isteni kegyelem tölti el, csakhogy illúzióban van: az ördög embere. Az illúzió egy pszichológiai állapot, helytelen önértékelés; lényegében az egoizmusból származik. Aki ebben az állapotban van, annak hamis benyomásai, kísértő képzelgései támadnak, és szenved. Az Illúziót nagyon nehéz gyógyítani. Csak az isteni kegyelem képes meggyógyítani. Valaki más imádkozhat érte, és Isten irgalmaz annak, aki az illúzió állapotába került. Ha maga is erőfeszítést tesz, ha egy jó lelkiatya „tükrébe” néz, és őszintén meggyón, akkor Isten kegyelme meggyógyítja.