A szabadság az emberiséget ősidők óta izgató, vágyait kifejező fogalmak egyike. Lelke mélyén minden ember vágyik a szabadságra. A „szabadság” fogalmát napjainkban sokan a francia forradalom óta létező szabadságmozgalmakkal azonosítják, az egyházzal azonban nem, holott a szabadság a Biblia központi kifejezése, a lelki életet pedig az ősegyház ideje óta a szabadság begyakorlásának tekintjük.

Mások annak a kényszerképzetnek a rabjai, hogy a mindennapos kocogás megoldást jelent gondjaikra. Ebből adódóan már nem találnak örömöt az erdei futásban, nem élvezik a természetet, nem hallják a madarak énekét, csak a nap mint nap legyőzendő kilométereket számolják. Megint mások ezoterikus tanfolyamokért és gyógymódokért lelkesednek. Minél egzotikusabbak, annál biztosabb gyógyírt ígérnek minden bajra. Nem kétséges, hogy az ezotériában számos olyan vallásos hagyományt is felfedezhetünk, amelyeket a racionalizmus merített feledésbe. Valahányszor azonban mindent egy módszertől várunk, épp abba a kényszerbe kerülünk, amelytől Szent Pál szerint Krisztus szabadított meg minket. Pál azt mondja: „Nincs szükséged rá, hogy minden energiádat ezekbe a módszerekbe fektesd. Olyan vagy, amilyen, jó és igaz. Krisztusban nem az a fontos, mennyit teljesítesz, mit teszel magadért és másokért, hanem hogy hiszel benne, és hited a szeretetben fejeződik ki (vö. Gal 5,6). Szeretetével, mely a legnyilvánvalóbban kereszthalálában mutatkozik meg, Krisztus tudomásodra hozta, hogy Isten feltétel nélkül szeret, s létjogosultságodat nem magadnak kell megszerezned. Értékes vagy Isten szemében, ezt Krisztus a kereszten bebizonyította. Higgy benne, s ne térj le többé a hit és a szabadság útjáról, nehogy ismét rabszolgaságba kerülj és megint kényszerek uralják az életedet, melyek a hitetlenséget és a félelmet juttatják kifejezésre.”