„A kontempláció a nagy spirituális művészetek egyike – írja Martin Laird Napsütötte hiány című könyvében. – Nem technika, hanem készség; befogja a kegyelem szeleit, melyek kivezetnek minket a Csönd felszabadító tengerére.” Az Into the Silent Land (A csöndes föld felé) című sikerkönyvének e kísérő kötetében Laird egy olyan minőségre összpontosít, amelyet gyakran figyelmen kívül hagynak a keresztény meditációval foglalkozó könyvek: arra a mérhetetlen, áradó tágasságra, amely a csendet és a hangot egyaránt magába fogadja, meghaladva az alany és a tárgy mindenfajta kettősségét.

Laird – jeles kontemplatív szerzők egész sorára támaszkodva, Szent Ágostontól és Avilai Szent Teréztől kezdve Hészükhioszon át Simone Weilig – megmutatja, hogyan fedezhetjük fel annak a tudatosságnak a mélyebb rétegeit, amely eltemetett kincsként rejtőzik bennünk, várva, hogy rátaláljunk.

A könyv legfontosabb meglátása, hogy szemlélődésünk érlelődésével párhuzamosan életünk megpróbáltatásainak, szomorúságainak és örömeinek megtapasztalása is kitágul, nagylelkűvé, befogadóvá érik. Megtanuljuk, hogy a szemlélődés során tapasztalt különféle nehézségeket – az unalmat, a közönyt, az önteltséget, a depressziót, a bánatot, a szorongást – többé ne leküzdendő akadálynak lássuk, hanem alkalomnak arra, hogy átadjuk magunkat annak, ami van.

A szerző világosan és nagy jóindulattal mutatja meg, hogyan szokhatunk le a zűrzavaros, örökké változó gondolatainkkal és érzéseinkkel való azonosulásról, és adhatjuk át magunkat a „napsütötte hiánynak” – ama ragyogó tudatosságnak, amelyben a legmélyebben átélhető Isten jelenléte.

Az életnek megvan az a tulajdonsága, hogy minden pillanatban pontosan olyan, amilyen. Az élet, úgy, ahogy van, egy keré, tele küllőkkel, melyek mind a Csend kerékagyához vezetnek, függetlenül a kellemes vagy kellemetlen hangok jelenlététől vagy hiányától. Természetesen kedvelhetjük jobban a hangokat vagy a hiányukat, de a Csend az, amely minden hangban ott zeng – a kellemesekben és a kellemetlenekben egyaránt. Ez a valamennyi hangban zengő Cseng átszellőzteti az elme tornácait, és megnyitja a figyelem hallását. A valamennyi hangban – még a zajban is– zengő Csend felfedezése olyan lelkiállapotba helyez minket, amelyet Eckhart mester „helyes lelkiállapotnak” nevez – legyünk akár vidéki nyugalomban, akár piaci zűrzavarban. Ez pedig megerősít minket a szemlélődésben.

[…]

Az egónak gyakran keltik rossz hírét, s jellemzik úgy, mint valamiféle asztalcsapkodó emberevő óriást vagy elkényeztetett kölyköt, aki az összes játékot kidobálja a gyerekkocsiból, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy ő akarja. Az egónak minden bizonnyal megvannak a maga rossz napjai, ám boldogan kicsalogatja a sajtot a holló csőréből, különösen ha ezzel kivívja a csodálók tömegeinek dicséretét.