Mesék tíz órakor

Szerző: Szecsődi Tamás Leó & Paulovkin Boglárka

Kategória: Gyermek
ISBN szám: 978-963-89306-2-0
Kiadó: AIO Tankönyvkiadó
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 292
Méret: 170x242 mm
Kötés: keménytáblás

3990 Ft

A megrendeléshez kérjük jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

Részletes könyvajánló

Merész vállalkozás Szecsődi Leó könyve. Nyilván az volt már akkor is, amikor a Margit körúti ferences templomban vasárnap délelőttönként elmondta ezeket a meséket.

Mesélő pap a szószéken – szép és elképzelhetetlen pillanat. Aki nem magyarázza a bibliai passzusokat, hanem saját meséin keresztül megélesíti, élénkíti őket. Külön értéke a szerző műfaji föltalálásának, hogy nem illusztrációknak tekinti a Szent Könyvre ráfelelő meséit, hanem önálló alkotásoknak, melyek a melléjük rendelt idézetek nélkül is önálló világot képviselnek, mutatnak fel a fiatal hallgatók – immár olvasók – előtt.

Hiányzik belőlük a Biblia pátosza és emelkedett hanghordozása, de megmaradt bennük a szeret sugárzása és a hit melegsége. Nem a lényegisége változott meg tehát a bibliai szentenciáknak, hanem az anyaga: prédikáció, tanítás helyett irodalmi alkotás gyönyörködteti, szórakoztatja el az olvasót.

A műfaji változás a hanghordozást is meghatározza: vidám, gyakran ironizáló pillanatok váltják egymást költői hangulatokkal és leírásokkal. A történetek tematizálása a hagyományos királyos-királylányos meséktől mindennapjaink terepasztaláig nyúlik el. Ez persze nem jelenti azt, hogy mostantól fogva Mihály arkangyal fülbevalókkal indul a sátán seregei ellen a harcot megvívni. A szerzőtől mi sem távolabb, mint a bibliai lényeg megkérdőjelezése, feloldása vagy profanizálása. De eltartja munkáit a tanmeséktől is.

Élvezetes, jól megírt, bölcs és szórakoztató írások gyűjteményét veheti kezébe gyermek és felnőtt, hívő és hitetlen – szóval az Olvasó.

Délceg tölgy a hegytetőn

Volt egyszer egy tölgyfákkal borított magas hegy. A tölgyek a hegytetőről nézték a lenti világot, a völgyben a falut, a faluban az emberek életét.

Nyár volt, meleg, verőfényes nyár, és ezek a fák reggeltől estig beszélgettek egymással a leveleik susogásával. Általában nem volt ez több egyszerű pletykánál: mivel magasra nőttek, beláttak a falu házai közé, melyik ember hogyan él, mit csinál, s az erről való beszéd töltötte ki egész napjukat.

A fák ágain énekesmadarak ugráltak, dalolták a maguk énekét, kopogtatták a fák törzsét, ágait, s azok néha rájuk szóltak:

– Ne zajongjatok így, nem értjük egymás szavát!

A madaraknak lassan elment a kedve a kopogtatástól meg az énekléstől, és egy kicsit lejjebb húzódtak az erdőben, magukra hagyva a hegytetőn álló fákat.

A Teremtő lenézett a hegyre s a fejét csóválta, de néma maradt. Elővette zsákjából a hideget, s a szelek szárnyára kötötte, így ezek a szelek többé már nem meleg nyári szellők voltak, hanem hűvös őszi fuvallatok, majd jeges, metsző szélviharok. Hamarosan lehullott az első hó, és a fák félálomba merültek.

Volt a fák között egy különösen erőteljes sudár tölgy, amelyik szinte a hegy csúcsán nőtt. Amint álmosan pislogva körültekintett, nagyon sajnálta, hogy véget ért a beszélgetés a többiekkel, hogy elszállt a nyár, lehullottak a leveleik, és ők ott állnak kopaszon, félálomba.

– Na, nem baj – bizakodott -, majd tavasszal újra folytatódik a locsifecsi, az unaloműző pletyka.

A tél csendjében, amikor egy élő sem mozdult, csak a hótakaró borította a fák ágait, ez a tölgy különös hangokat hallott. Fülelni kezdett. Mintha ez a hang belőle jött volna, belülről a törzséből, vagy talán a gyökerekből. Mintha valami zenekar játszott volna, de nem fúvós meg vonós zenekar, hanem csak ütőhangszerek. Igen, mintha titokzatos idegenek dobokon játszottak volna. Mindez komolyan nyugtalanította:

– Mi ez a dobszóra emlékeztető ritmus, amit magamból belülről hallok?

Amikor leszállt a sötétség, az éjszaka olyan volt, mintha megjelent volna egy nagy úr az égbolton. Egy nagy úr, akinek vállát fekete palást borítja, ez a palást apró aranyfényekkel van díszítve, és mintha csak az arca látszott volna a fekete úrnak: a Hold kísértetiesen sápadt korongja. És ez az úr mintha szólt is volna hozzá:

– Hallod-e, tölgyfa, az a hang, amit belülről hallasz, a titokzatos ritmus, az a te igazi hangod. Hallgasd tovább, és engedd, hogy egyre erősebb és hangosabb legyen!

De a tölgyfa nyugtalan maradt, és bizonytalan félelmek támadtak benne. Csak akkor könnyebbült meg, amikor eljött a hajnal, a nagy palástos úr eltávozott az égboltról, és felváltotta őt a nap, meleg sugarait szétküldve a világba. Az egyik sugár odanyilazott a tölgyfa odvába.  Ez a kis meleg előcsalogatott egy kukacot, aztán egy másikat, egy harmadikat, végül a kukacok egész csapata ott süttette a hasát a halvány téli napsütésben. A tölgyfa megijedt, mert ráébredt, hogy ezek a férgek rágják belülről. Száz meg száz kukac fogainak lassú őrlése keltette azt a sejtelmes, dobszószerű ritmust törzsének belsejében. Rájött, hogy beteg.  Megköszönte a napnak, hogy előhívta és megmutatta neki ezeket a kukacokat, majd a völgyben fészkelő madarakat szólította meg.

– Hol vagytok, énekesmadarak? Repüljetek hozzám és segítsetek rajtam!

És jöttek a cinkék, a harkályok, akik nyáron mind lejjebb húzódtak az erdőben, mert a fákat zavarta a kopácsolásuk. Most nekiálltak mind, csőrükkel megszabadították a tölgyet a férgek okozta betegségtől, s tavaszra újra csend lett a belsejében, nyugtalanság nélkül, derűsen hallgatta a cinegék nyitnikékjét.

A megrendeléshez kérjük jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

 

Mit vettek még, akik ezt vették?