P. Szabó Ferenc SJ – a családdal foglalkozó szinódusi folyamat távlatában – a keresztény szerelem és házasság témakörét tárgyalja, különösen is figyelve a perszonalista embertan és az új erkölcsteológia vitatott kérdéseire.

A II. Vatikáni zsinat megfogalmazta az eszményt: a keresztény házasfelek szentségi házasságukkal látható jelei és részesei is Krisztus és az Egyház egységének és termékeny szeretetének (vö. Ef 5,32). A férfi és a nő szerelme, testi-lelki kapcsolata a házaséletben a kölcsönös kiegészülést, személyi kiteljesedést szolgálja; e szerelem/szeretet természetes gyümölcse a gyermekáldás: a házastársak közreműködnek a Teremtővel új élet nemzésével. Krisztus akarata szerint a keresztények házassága kizárólagos, a halálig felbonthatatlan.

Marcel szerint: „szeretni annyi, mint lenni”. Egyik drámája szerint: szeretni annyi, mint azt mondani a szeretett lénynek: „Te, te nem halsz meg!” A szeretetben jelen van valami abszolút; a végtelenre tör, azt szereti a másikban, ami örök, örök létet akar biztosítani neki. Amikor az ember szeret, legyőzi a halált is: soha semmi sem veszett el véglegesen.

A szerelem/szeretet erősebb, mint a halál, valljuk az Énekek éneke szerelmesével.

Mint a halál, oly erős a szerelem,
olyan a szenvedély, mint az alvilág.
Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja.
Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet,
egész folyamok sem tudnák elsodorni.

(Énekek éneke 8,6-7)

Igen, igaz a szerelem/szeretet végtelen vágya. De ez a vágy vagy inkább remény csak az abszolút Szeretetbe vetett hitben lehet bizonyosság. Emberi síkon a szeretet óhajtása, az emberi reménykedés megcsalhat. Gabriel Marcel hősének kijelentését – „Te, te nem halsz meg!” – csak az abszolút Szeretet, Isten mondhatja úgy, hogy teremtő szó legyen. Csak az abszolút Te-be, a szerető Istenbe vetett hit – végső soron a feltámadt Krisztusban való hit – lehet a biztos reménység forrása.