Mindegyikünk életében van legalább két döntő óra, két nagy pillanat. Az egyik, amikor a világra jövünk, és első hangunk a sírás; a másik, amikor kimegyünk ebből a világból, és mások sírnak felettünk. E két döntő óra, mint két zárójel fogja egybe életünket. A kettő között akadnak különleges idők: az ilyen jelentőségteljes órákban, pillanatokban dőlhet el az életünk, vehet gyökeresen más irányt életutunk…

Miként ismerjük fel a nagy pillanatokat? Hogyan cselekedjünk és döntsünk életünk legfontosabb kérdéseiben? A döntő pillanatok mikéntjéről és hogyanjáról szól a könyv.

Nem vagyunk egészen egyedül! Ez a jó házasság titka is; két ember lesz eggyé, nemcsak testben, hanem lélekben is. Két ember, egy férfi meg egy nő; vagy akár két szerzetes jó barát, vagy két nőtestvér. A keresztyénség kezdete óta az apostolok kettesével jártak – a szerzetesek, apácák szintén. Valami ősi misztérium ez. A Biblia legelején vagy egy titokzatos kijelentés, hogy Isten az embert férfivá és nővé teremtette ( 1Móz 1,27). Tehát van bennünk férfi-lélek és női lélek.

Milyen jó, hogy bennünket Isten mindig „kipótol”! Állít mellénk valakit, vagy mi állhatunk valaki mellé. Jó az, ha a férj azt mondhatja feleségére: A jobbik felem; vagy a feleség így beszél férjéről: Az uram. Szegény páromat de kinevették a hazájában, Svájcban: megkérdezték, hogy Magyarországon tényleg azt mondja a nő a férjének, hogy uram? Hát micsoda ázsiai ország az? Nyugat-Európában képtelenség ez a kifejezés. Pedig bibliai szójárás. Nemrégen mondta valaki könnyes szemmel: „Az uram elhagyott, de az Uram nem.” – De szépen hangzik!

Milyen nagy dolog, ha valakinek van lelki testvére, akivel mindent megbeszélhet! Ha van valakije az Úr nevében. – Azért is bírta ki Mózes a negyven évig tartó menetet a pusztában, mert nem volt egyedül! Vér szerinti testvére, szolgálatában testvére, a „szája”: Áron, mellette volt.

Hallatlan nagy erő van ebben, hogy együtt! Az eklézsia tagjai mind-mind egy tag, akinek a feje Krisztus – és ez a szent egyház. „Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai” (1Kor 12,27) – együtt, egymást kiegészítve. Olyan jó, hogy ki tudjuk egymást egészíteni!

Bánjuk meg kifogásainkat, és tegyük le végre azokat! Inkább kérjük Istent, állítson valakit mellénk, hogy talán ketten együtt, de mindenképp Ővele menjünk, ahová Isten küld.