Rohanó világunkban nem könnyű cselekvés helyett pusztán létezni, vagy akár csak néhány percre elcsendesedni. Mégis, hogyan állíthatnánk meg az időt? Miként tanulhatnánk meg figyelni? Hogyan adhatnánk keretet napjainknak? Hogyan hozhatnánk összhangba az életünket a valósággal? Milyen jelzések figyelmeztetnek az igazságra, amely ellen túlzott aktivitásunkkal hadakozunk?

Philip Yancey ezúttal az imádság témakörét járja körül, s mint zarándok, számos oldalról megcsodálja. Ugyanazokat a kérdéseket teszi föl, amelyek előbb-utóbb mindnyájunkban megfogalmazódnak: Hallja-e Isten, amit mondok? Miért törődne épp velem? Ha úgyis tud mindent, mi értelme imádkozni? Miért tűnik olyan kiszámíthatatlannak, sőt rapszodikusnak az imáimra kapott válasz? Miért érzem egyszer közelinek, máskor távolinak Istent? Ő vagy én változom, amikor imádkozom?

A szerző a legfontosabb fogalmak között teremt egyensúlyt: cselekvés és elmélkedés, kétség és bizonyosság, a változhatatlan Isten és az, akit a Biblia tanúsága szerint annyira megindít az ember könyörgése, hogy kész meggondolni magát.

S hogy miért fontos az alázat Istennel szemben? Azért, mert ez tükrözi a valóságot. Abba, hogy ki vagyok – nemzetiségem, anyanyelvem, származásom, arcvonásaim, testalkatom, intelligenciám, születési dátumom szempontjából, valamint egyszerűen abba, hogy még élek és viszonylag egészséges vagyok – igazán nem sok beleszólásom van. A kérdést kitágítva: nem tudom befolyásolni a Föld forgását, se pedig azt, hogy pályája pontosan olyan távolságra legyen a Naptól, hogy ne fagyjunk meg, de ne is égjünk szénné. Ehhez hasonlóan a galaxisunk finom egyensúlyát fenntartó gravitációs erőket sem én irányítom. Van Isten, és nem én vagyok az.
Az alázat nem azt jelenti, hogy a porban csúszkálok Isten előtt, mint az ázsiai alattvalók, akik szó szerint a földön kúszva közelíthették csak meg az uralkodót. Az alázat annyit tesz, hogy Isten jelenlétében helyesen látom a világegyetemben elfoglalt helyemet, más szóval felismerem, milyen kicsin vagyok, és milyen hatalmas ő.

[…]

Végül pedig létezik még egy túlélési technika: ha mások hitére támaszkodunk. Amikor leszáll a köd, jó tudni, hogy a körülöttem élők talán nem ugyanezt élik át. A Bibliában komoly hangsúlyt kap a közös imádkozás, a zsoltárok jó részét is közösségi istentiszteletre, nem pedig egyéni elmélkedésre szánta szerzőjük. „Mi Atyánk” – Jézus többes számot használt, amikor a tanítványokat imádkozni tanította. „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” – jelentette ki. Miután fölment a mennybe, követői továbbra is együtt imádkoztak. Amikor nem találom a szavakat, és a hiten is gyengélkedik, jólesik a többi hívő imádságait hallgatnom. Megnyugtat a tudat, hogy nem mindenki él át sivár lelki időszakot.