Az erény fogalma mára már megöregedett, arca sápadt és ráncokkal borított. Vajon meg tudjuk még fiatalítani, vajon vissza tudjuk adni régi erejét?

Az erény mintha csak a letűnt időkhöz tartozna. Pedig neki is megvolt a maga fénykora. Arisztotelész és Szent Ágoston nyomán Aquinói Szent Tamás úgy mutatta be a keresztény erkölcsi életet, mint az erkölcsi és az isteni erények élő szervezetéből felépülő, élő organizmust, amely elvezeti az embert a teljes boldogságra, vagyis az Isten színelátásából felfakadó örömre. Ebben a könyvben nem csupán egy, az erényekről szóló elméletet kívánnak bemutatni: a cél ennél jóval tevékenyebb. Ahhoz szeretnék segíteni az olvasót, hogy ő maga elmélkedjen az erényekről, és minél több tapasztalatot szerezzen ezen a területen. Igazság szerint az erény nem vezethető vissza az azt jelölő szóra és fogalomra; az erény csak annak fedi fel magát dinamizmusában, aki megérti és gyakorlattá váltja.

A könyv egy-egy fejezete felér egy kisebb kalanddal: olyan belső ihlettől vezetett sétára hív, amely sorra veszi az egyes erényekkel kapcsolatos nehézségeket, mégis meghagyja az olvasónak a szabadságot, hogy kicsit körülnézzen ott, ahol kedve tartja. A szigorú érvelés helyett inkább a gyakorlati élet tapasztalatát hívják segítségül. Különös figyelmet szentelnek a Szentírásból, főleg az Újszövetségből származó világosságnak, amely – mielőtt a vitázó értelemhez fordulna – a lélekhez, a szívhez és a képzelethez szól.