Kronstadti Szent János (1829–1908), e kivételesen nagy hatású orosz szent Életem Krisztusban című lelki naplójának ez a válogatása hosszabb-rövidebb bekezdéseket tartalmaz: a Lélek kegyelmétől áthatott gondolatokat és érzéseket, amelyeket a szerző az önvizsgálat és a próbatételek, illetve az imádságos elmélyülés idején örökített meg. János atya Észak-Oroszország szülötte, akit a Szentpétervári Teológiai Akadémia elvégzését követően 1855-ben pappá szenteltek, majd Kornstadt szigetén a Szent András-székesegyházban teljesített papi szolgálatot egészen a haláláig.

Ez a könyv az ő életrajzával kezdődik, amely a lelki napló tényleges bevezetője és az ott leírt gondolatok, igazságok hiteles másolata. Isten szent embereként, magának semmit meg nem tartva, saját életét is szétosztva, képes volt a legmegterhelőbb életkörülmények között arra, hogy tömeggel és zajjal dacolva, idejét és figyelmét egészen Istennek szentelje.

János atya csodatévő volt, aki imáival számtalan nagyszerű dolgot vitt véghez, de a legnagyobb csodának mégis a személyét és egész életét nevezhetjük.

Óvakodj a haragtól, mint a tűztől! A harag olykor az Isten dicsőségéért vagy a felebarátunk javáért érzett buzgóság ürügyével költözik a szívbe; ebben az esetben ne higgy saját buzgóságodnak, mert az hazugság vagy esztelen buzgóság; azon fáradozz, hogy ne legyen benned harag. Istent semmi sem dicsőíti meg jobban, mint a „szeretet, amely minden elvisel” (vö. 1Kor 13,7), és semmi sem gyalázza vagy sérti meg jobban, mint a harag, bármilyen megnyerő külsőt öltsön is magára.

[…]

A tanulatlan emberben a szív egyszerűsége, a szelídség, a jóság, az alázat, a hallgatagság, a türelem becsesebb Isten előtt minden tudásunknál, minden külső csillogásnál, minden előre betanult kifejezésnél, émelyítő udvariasságnál, hosszadalmas imánál, minden remekül kiagyalt beszédnél; sőt maguk a bűnösök is, mivel a tudatlanság bűnei, bocsánatosabbak.

[…]

A fiatalok ritkán járnak templomba, többnyire nem törődnek a saját lelki nevelésükkel, szinte szükségtelennek tartják, s átadják magukat a földi hívságoknak. Ez a gőg, a lelki éretlenség gyümölcse. Úgy gondolják, hogy a templomba járás az egyszerű nép, az asszonyok dolga, s eközben megfeledkeznek arról, hogy a templomban az angyalok félelemmel szolgálnak együtt az emberekkel, akik számára ez felér a legnagyobb boldogsággal.