Elmélkedések és imák.

A szeretet: felüdülés

Ám aztán egy másik szó megnyitja szemünket, és megmondja, mi a szeretet. „Szelíd vagyok és alázatos szívű.” „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak és teher alatt görnyedtek, és én felüdítelek titeket.”

Felüdülés legyen a fáradtak számára a szeretet! De ez csak a szelíd és alázatos embereknél lehetséges. Ez a legfontosabb benne. Ha nehéz nekünk a szeretet, ha szeretetlenek vagyunk, ha mi annyiszor elhanyagoljuk, az abból származik, hogy beképzeltek vagyunk, egészen tele vagyunk magunkkal, és nincs igazi alázatunk. Aki kevély, megveti testvérét, aki csak egyet is megvet, az szeretetlen ember.

Krisztus azonban megkönnyíti számunkra a szeretetet is, mert ráhangolja a szívünket. A szentáldozásban elveszi tőlünk az önzést, a kevélységet. Így jön hozzánk, egészen egyszerűen és jelentéktelen alakban jön hozzánk. Nincs szépsége, sem alakja, csak úgy jön hozzánk. Ugyan hogy mehetnénk hozzá a nagyzás pompájában, akár külsőleg, akár belsőleg? Úgy megyünk hozzá, mint koldusok, és ezt mi el is ismerjük.

Már láttuk: elhagyatottságunk miatt járulunk a szentáldozáshoz, mert Krisztus nélkül semmik vagyunk, és nem is lehetünk mások. Szegény koldusként az alázatosság szavát mondjuk: Uram, nem vagyok méltó… Ezt mindenkinek el kell ismernie. Ha egy szent járulna hozzá, neki is azt kellene mondani: „Nem vagyok méltó”.

Jól jegyezzük meg, nem azt mondjuk: Uram, nem vagyunk méltók, hanem: Nem vagyok méltó. Mert mindenkinek magára kell gondolnia, mindenkinek van saját méltatlansága, amit hordoz. Hogyan lehetne időnk a másikra gondolni, és őt gúnyolni vagy elítélni a pillanatban, amikor mondja: „Nem vagyok méltó”?