Pusztulásra ítélt közösség túlélésének szilárd identitás a feltétele. Ha ez a fundamentum ép, lehetséges a stratégiaalkotás: a tudatos és csendes rezisztencia, a leleményes alkalmazkodás, vagy akár a hősies helytállás is.

Jelen kötet a túlélés lehetőségeit vizsgálja a jezsuita rend második világháború utáni sorsfordulóinak tükrében. E több dimenziós – egyházpolitikai, politikai, kultúrtörténeti és egyéni sorsokat formáló – történet, melyet politikai kampányok és irányváltások éppen úgy formáltak, mint az eltérő helyzetértékelésekből, személyes habitusból és a köteles engedelmességből fakadó feszültségek, számos kérdést vetnek fel:

– Mit jelent a kommunista diktatúra időszakában a rendalapító öröksége és a Társaság tradíciója? Hogyan alakította az üldöztetés a szerzetesi identitást; hogyan formálták az egyházpolitikai „játszmák” a rendtartomány arculatát; melyek a jezsuiták túlélésért folytatott küzdelmének egyedi jellegzetességei?

– Miért kezdeményeztek a Szentszéknél titkos püspökszentelést? Hogyan működött a Kistarcsai Internálótáborban a „teológiai főiskola”? Miként értékelhető a rendtartomány provinciálisának az államvédelemmel kötött alkuja az ’50-es évek közepén?

Olyan kérdésirányok ezek, melyek a rend sorsának korabeli alakulása mellett az egyházpolitikát formáló szervek motivációiba is bepillantást engednek.