Ez a könyv az Istennel való élet kegyelmi pillanatairól szól. A világ különféle városaiban és falvaiban élő katolikus papok tanúságtételeit olvashatjuk olyan hétköznapi eseményekről, melyekben Isten különleges áldásával találkoztak. Szívükben hordják Isten szeretetének tüzét és életüket áldozzák egy jobb világ reményében az emberekért. Ezekben a tanúságtételekben minden pap hálát ad a hivatásáért, hogy Isten eszköze lehet és szolgálhatja az emberek üdvösségét.

Ha nem lenne pap, ki mutatná meg az örök élet felé vezető utat? Ha nem lenne pap, ki segítené az embereket, hogy ki tudjanak lépni az elhibázott élet depressziójából, ki mutatná meg nekik az utat Jézus felé, aki meg tudja menteni őket? Ha nem lenne lelki atya, ki vigasztalná meg azokat, aki szorongásaikban és szomorúságukban elutasítják az életet? A világ legnagyobb szükséglete ma nem az energia, hanem a papi hivatás.

Ma 414.000 katolikus pap hirdeti az élet evangéliumát szerte a világon. Olyan férfiak ők, akik életüket áldozzák az emberek üdvösségéért. A keresztény szülők bátorítsák fiaikat, hogy merjék vállalni a papi szolgálatot, hogy minél többen legyenek, akik megmentik az emberek lelkét az örök üdvösségnek. De fontos a papokért mondott imádság is, hogy szolgálatuk minél hatékonyabb legyen hazánkban és a világban egyaránt.

(Katona István atya)

„Mikor beléptem a templomba észrevettem, hogy az izgalomtól nedves lett a kezem. Olyan érzés amilyet sok éve nem tapasztaltam, a gyengédség és a szeretet érzése ölelte át szívemet. A Szűz képe előtt álltam és úgy sírtam, mint egy kis gyerek. Hallottam azokat a szavakat, amiket Ő Juan Diego-nak mondott. –  Ne félj! –  Én, a te égi Édesanyád vagyok itt. Nem állsz-e védelmem alatt?”

[...]

Néha nagy dolgokat akarunk tenni. De a titok nem abban van, hogy a nagyszerűséget véghezvigyük, hanem az élet egyszerű dolgait szeretettel töltsük meg: „Ebben az életben nem tudunk nagy dolgokat tenni, mi csak kis dolgokat tudunk szeretettel tenni.”

[...]

„El tudnál képzelni egy olyan világot, amelyben mindenki valóban szeretetben élne? Milyen lenne az?” – Az iskola udvarán álltunk, és a szünetben erről vitatkoztunk. Éppen tizenegy vagy tizenkét évesen ez a kérdés foglalkoztatott bennünket. Mi tele voltunk idealizmussal és talán naivitással – de ez mégis nagyon mélyreható volt. Olyan mélyreható, hogy 20 év után is úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. S így egy szebb világ terveit készítettük. Gyerekek, akik még semmit – vagy keveset – tudtak az élet realitásairól.