Ez az írás nem egyszerű keresztúti elmélkedés; annál sokkal több. Mai világunk valóságába állítja bele Jézus örök szenvedését, amelyet minden korok minden bűnöséért viselt el.

Az elmélkedések nyomán mélyen átélhetjük a nagy érzéseket, Jézussal járhatjuk utunkat. Megértjük, miért terem életet a szenvedés. A kereszt által valóban életünk lesz, és bőségesen lesz – ahogyan Jézus kívánta számunkra.

XII.
Meghal a kereszten

A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt.
Jézus ekkor hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét.
Lk 23,44-46

A szeretet nem halhat meg. Az igazságot nem lehet „véka alá rejteni”, mécses az, sőt hatalmas ampereket túlszárnyaló fényszóró, amely „háztetőre” kerül, ragyogó világítótorony lesz, amely eloszlat minden hamis eszmét, kiskaliberű tagadást és álcázó hazugságot.
Mi, az Új Köztemetőbe évtizedek óta járó papok, magam is, tudtuk, hogy az ötvenes-hatvanas években hol, melyik rejtett kapunk dobálták át éjszakánként a megkínzott, ártatlanul megölt szegény magyar testvéreink holttestét a temető melletti Gyűjtőfogházból. Onnan aztán nyomuk veszett. Ma már mi, nemesen gondolkodó, igazi magyarok sírva zarándokolunk a 301-es parcellához. Kiderült minden. A hazudok, a gyilkosok lelepleződtek.

Te drága, nyugodt,
a kereszten fenségesen, véresen uralkodó Jézus,
vedd el aggodalmainkat,
óvj az árulástól és megalkuvó valláselhanyagolástól.