Egy élet, amely hullámokat vet. Egy ember, aki áldássá válik mások számára. Egy követ, akit Isten korunknak küldött: Josef Kentenich atya (1885-1968) a nemzetközi Schönstatt-mozgalom alapítója.

Hogyan vált azzá, aki volt?

A szerző bemutatja gyermek- és ifjúkorát – „a rejtett éveket”, egészen pappá szenteléséig –, amelyekről eddig keveset tudtunk. A teljes ábrázolás igényével az összes eddig megismert történelmi, társadalmi és családi vonatkozást figyelembe vette. Újonnan felfedezett források és friss kutatási eredmények, ugyanígy számos történelmi fénykép is e kötetben kerül első ízben a nyilvánosság elé.

A belső szabadság mint a hiteles papi személyiség alapvető jellemvonása, a spirituális programjában nemcsak a külső körülményektől való elszakadást és függetlenséget foglalja magába, hanem a kemény önfegyelmezést is, aminek köszönhetően az ember belső erői békésen megférnek egymás mellett. Ott bontakozik ki, ahol az értelmi felismerések és az akarati döntések összhangban vannak az érzelmek és az érzékek birodalmával, így pedig belső harmónia és nyugalom születik.

„El kell tehát sajátítanunk az önnevelés tudományát! Minden képességünket be kell vonni az önnevelés folyamatába! Majd később felismerjük, hogy melyek ezek a képességek. Ezek alkotják önnevelésünk „objectum materiale”-ját. Szilár jellemmé kell nevelni magunkat! A gyerekcipőből már régen kinőttünk. Akkoriban még engedtük, hogy a cselekedeteinket hangulatok vezéreljék. Most azonban meg kell tanulnunk szilárd, világosan felismert alapelvek szerint cselekedni. A bensőnk hajlamos a tévelygésre. Biztosan jönnek majd idők, amikor minden meginog bennünk. Ilyenkor már nem segítenek a vallásgyakorlatok. Ilyenkor csak egy segíthet: kitartás az alapelvek mellett. De ehhez szilárd jellemre van szükség.”

[…]

Az előadások során egyre élénkebben és közelebbről bontakozik ki Mária személyisége, és 1914. október 18-án, az Alapító okiratról tartott előadásban éri el tető- és csúcspontját azáltal, hogy Kentenich atya mintegy Máriát megszólaltatva beszél a fiúkhoz.

De 1912 decemberétől kezdve spirituális – az eddig nem ismert források szerint is – még messzemenően tartózkodik attól, hogy Máriáról beszéljen, míg sor nem kerül a Mária-kongregáció megalapítására.

A közbeeső idő számos előadás és az egyéni beszélgetések azt a célt szolgálják, hogy a fiúkat az önnevelésben segítsék. A fiúk azonban időről időre megtapasztalják, hogy az ember ereje önmagában minden eszményi törekvés és fáradozás ellenére sem elég. Ezek a felismerések nem kis szerepet játszanak az 1914. október 18-ai eseményben, a Máriával való tulajdonképpeni szövetségkötésben.

„Az Istenanya kezdetben nagyon a háttérbe húzódott. 1914 májusában ugyan elkezdtük a Máriával kapcsolatot ápoló fiúk szívében rejlő szálakat egyre szorosabbra fűzögetni, hogy lassan előtérbe kerüljön a máriás lelkület. A leglényegesebb gondolat azonban az önnevelés volt. Nekem nem volt kétségem afelől, hogy ezzel önmagában nem jut az ember messzire. Így merült fel a gondolat: Bárcsak lenne most valaki, aki önnevelésünket támogatja! Számomra minden a nevelésre volt kihegyezve.”