Egy élet, amely hullámokat vet. Egy ember, aki áldássá válik mások számára. Egy követ, akit Isten korunknak küldött: Josef Kentenich atya (1885-1968) a nemzetközi Schönstatt-mozgalom alapítója.

Hogyan vált azzá, aki volt?

A szerző bemutatja gyermek- és ifjúkorát – „a rejtett éveket”, egészen pappá szenteléséig -, amelyekről eddig keveset tudtunk. A teljes ábrázolás igényével az összes eddig megismert történelmi, társadalmi és családi vonatkozást figyelembe vette. Újonnan felfedezett források és friss kutatási eredmények, ugyanígy számos történelmi fénykép is e kötetben kerül első ízben a nyilvánosság elé.

Ezekben a gymnichi években a védettség és biztonság légkörre biztosította a teret személyiségfejlődéséhez. Josef később is nagyon kötődött szülőfalujához. Miután nyolcévesen árvaházba került, háromszor próbált onnan megszökni. Honvágya volt. Egyszer elég messzire jutott, és útközben az „Erft” után kérdezősködött, amelynek egyik mellékága Gymnichen folyt keresztül. Később is gyakran töltötte a szünidejét Gymnichben, és 18 évesen onnan ír üdvözletet ehrenbreitsteini tanárának, Mayer atyának:

„Újra jól vagyok egészségileg. Alig szívtam be a hazai levegőt – már minden rendben volt… Hiszen a parasztok között feloldódik, megnyugszik az ember.”

Az otthon-élmények Kentenich atya nagy jelentőséget tulajdonított:

„Egy csomó lelki szenvedély és lelki érték ébred föl bennünk, ha a szülőhelyünkre gondolunk. Éppen ez az eredeti a szülőföldben: a szülőhelyünkön lelki élményeink voltak.”

[…]

Képzése során nagy hangsúlyt kapott a teológiai igazságok kizárólag intellektuális úton történő végiggondolása. Azonban a modern életérzés változásaira, és a pszichológia új eredményeire nemigen fordítottak figyelmet. A kereszténység, mint az idealizmus által egyre inkább eszmerendszerré vált, de nem minden teológusnál: egyetemi évei vége felé J. Kentenich rábukkan egy szerzőre, akire felfigyel ifjúkori harcainak kapcsán:

„Mellesleg megjegyzem, hogy Fr. Albert Weiß O. Pr. ötkötetes »A kereszténység apológiája« c. könyve nagy szolgálatot tett nekem. Ez nem annyira a keresztény tanok, mint inkább a keresztény élet igazolása. Megerősítette személyes felfogásomat, és új inspirációt nyújtott.”

Miután egyetemistaként az első két kötetet elolvasta, a harmadik kötetet a rokonoktól ajándékba kérte a papszentelésre. Ebben az apológiában J. Kentenich a keresztény hit védelmét nem annyira az észérvekben, logikai gondolatmenetekben vagy dogmatikus megokolásban találja, mint inkább a keresztény élet ábrázolásában és a keresztény emberképből következő életstílusban, ami a teljes kultúrára jelentős befolyást gyakorol. A kultúrtörténet fejlődésén keresztül A. M. Weiß megmutatja, hogy a kereszténység elsősorban mindig életmód volt, és ebből nyerte meggyőző erejét.