Boda László, a morálteológia tanszékvezető egyetemi tanára, az elmúlt évtizedekben sokoldalú alkotóként mutatkozott be a nagyközönség előtt. Foglalkozott festészettel, publikált olyan tudományos témákról, mint a kereszténység és az evolúció viszonya, kutatta a torinói halotti lepel eredetét és hitelességét, de írt fiataloknak szóló hitvédelmi vagy éppen illemtani műveket is. Ebben a kötetében többé-kevésbé ismeretlen oldaláról mutatkozik be: túl a nyolcvanadik életévén több évtizedes költői munkásságának esszenciáját adja az Olvasó kezébe.

Bár Szabó Lőrincet és Pilinszky Jánost tekinti mesterének, költészete a líra helyett a posztmodern epika irányába mutat. Saját bevallása szerint azonban mindig is küzdött az ellen, hogy a posztmodernt félreértsük, mert szerinte vannak, akik azonosítják azt valamiféle érthetetlen rím és ritmus nélküli, mondanivalótól mentes szürrealizmussal. Ennek ellentételezéseként írta meg posztmodern balladáit. Összességében talán azért is mondhatjuk verseiről, hogy azok a klasszikus és a modern költészet szintézisét adják – egyéni hangvétellel.

Boda László nem érhette meg utolsó kötete megjelenését. Miután sajtó alá rendezett verseit átadta a kiadónak, 2014 nyarán magához szólította őt Teremtője. Talán megsejtette, hogy így lesz, mert előszavának utolsó bekezdésében prófétikus szavakkal az utókorra bízza verseinek megítélését: „Ha legalább néhány akadna köztük, amely megmarad, akkor megérte. Hogy ki mit gondol és hogyan minősít? A szellem és a lélek emberének alázata, hogy a műveivel foglalkozik, nem az imázsával.”