A pécsi Magyarszéki kármelita nővérek két szentéletű perjelnőjüknek szeretnének emléket állítani ezzel a kötettel.

Erzsébet anyának meg kellett erősítenie, össze kellett kovácsolnia az újonnan alapított pécsi Kármel kis közösségét. Szembe kellett néznie a második világháború szörnyűségeivel, azután pedig a feloszlatás fájdalmával, a szétszóratás drámájával. Meg kellett találnia az új modus vivendit a civil életben, és rejtetten törődni a szétvert közösség elárvult tagjaival.

Elisabeth nővért azért hívta át az Úr Franciaországból, a plappeville-i Kármelből, hogy segítse a több mint negyvenévi pusztai vándorlás után még életben maradt kis nyáj összegyűjtését, és bölcs szeretettel törődjön a kolostor újra megnyílt kapuján kopogtató fiatalokkal. Az ő feladata volt elénk élni a Kármel karizmáját a zsinati megújulás fényében. Ehhez el kellett hagynia országát, közösségét, meg kellett tanulnia egy új nyelvet, bele kellett illeszkednie egy új mentalitásba, és tudnia kellett szeretni az időseket, az érkező fiatalokat, türelmesen, reménykedve, mindvégig.

A kármelita koszt valóban nem ínyenceknek készül; nem is beszélve az évi közel nyolc hónapos böjtről. Húst soha nem esznek. A jó étvágyú Máriának nem egyszer szikrázik a szeme az éhségtől. A lelki öröm és az egészséges humor segíti át ezen az akadályon. A Kármelben, tudtával, eddig még senki nem halt éhen. Ha mások kibírják, ő sem fog belepusztulni, – és indul tovább. A külső nehézségek mindig eltörpülnek a belső harchoz viszonyítva.

[…]

A születés mindig öröm. Egy hosszú várakozás beteljesül. A remény győzedelmeskedik ott, ahol már semmi ok remélni. Mert Isten még ott is életet tud támasztani, ahol erre emberileg nincs semmi esély. Így volt ez Sárával, Annával, Erzsébettel is. Amikor a fa törzse már elszáradt, s csak egy élettelen rönk maradt belőle, Isten egy kis gyenge ágacskát sarjaszt, mely törékeny ugyan, de az élet hordozója. Mária az önként vállalt terméketlenséget, az istenért megőrzött szüzességét választotta. S Isten ezt az önként vállalt szüzességet termékennyé teszi. Ugyanígy tesz a mi terméketlenségeinkkel is. „Mert Istennél semmi sem lehetetlen” (vö. Lk1,37). Benne van az élet.

[…]

A szenvedés, a szenvedő emberek nem értéktelenek. nagyon is értékesek. A mélységek felé vezetnek el minket a puszta létükkel. Minden periférián élő ember. Akár öreg, akár beteg, akár magányos, akár szenvedő, ezek mind rákérdeztetnek minket az igazi miértekre. Az igazán fontos kérdéseket tétetik fel velünk. Elisabeth nővér velünk is a csendesen viselt betegsége alatt tétette föl szótlanul ezeket a kérdéseket. Ki tart engem itt meg? Miért jöttem ide? Min alapszik a hűségem? Meddig meg el? Milyen a szilárdsága? Mennyit bír el?