Ez a könyv több mint három évtizedes pszichoterápiás munka összessége, és annak bemutatása, hogy miként lehet az evangélium tanításából erőt meríteni megrendítő események közepette is. Nem arról van szó csupán, hogy mintegy gyógyászati segédeszközként kínáljuk az evangélium tanításait. A tanítás akkor kezd eleven hatóerővé válni, amikor felfedezzük azt a kísérteties párhuzamot, amely Jézus korának történései és az azóta eltelt kétezer év eseményei között húzódik.

E felismerés fényében egészen más perspektívát nyerünk saját személyes sorsunkkal, szenvedésünkkel, törekvéseinkkel, értékrendünkkel, esetleges tragédiáinkkal kapcsolatban. Ez a perspektíva fontos részévé válhat keresztény szellemiségünknek.

Az alcímben szereplő megfogalmazás – nem csak keresztényeknek – egyesek számára hátrányos megkülönböztetésnek tűnhet. Igen, megkülönböztetésről van szó, de ez a határvonal a látszatot a lényegtől választja el. Nem kirekesztésről, hanem kibővítésről van szó, hiszen sokkal többen élnek keresztény felfogásban, mint gondolnánk, csak történetesen nem tudják, hogy a határ melyik oldalán állnak. Olyanok is vannak persze, akik kereszténynek vallják magukat, de az életükben erről kevés dolog tanúskodik. Ők rendre a kényelmesebb utat járják. Nekik is szól ez a könyv.

Amelyik családban tartósan nem beszélnek egymással, ott a megerősítés és a büntetés olyan módon fonódik össze, hogy a kialakult állapot útját állja a változásnak vagy a változtatási kísérleteknek. Kétféle forgatókönyvet lehet felvázolni. Főleg a feleségek szoktak arról panaszkodni, hogy semmi sem tudnak megbeszélni a férjükkel. A kontingenciák elemzése során derülhet ki, hogy a férj azért nem beszél, mert a feleség gyakran megsértődött, felháborodott állításain, vagy erősen kritizálta a nézeteit. A feleségek számára közvetlenül megerősítő, ha büntetni tudják a férjüket, de hosszabb távon ők maguk is szenvedhetnek a férjük hallgatásától. A szenvedés miatt még nehezebb változtatniuk viselkedési szokásukon.

 […]

Kiindulásként képzeljünk el egy nem éppen keresztényi, de sajnos annál életszerűbb eseményt! Két autós összevitatkozik valami közlekedési helyzeten. Az egyik dühödten odavágja a másiknak: „a jó k… anyádat.” Erre az első lehetséges válasz, hogy „a tiedet azt”. A másik lehetőség: „Uram, nem kértem, hogy bemutatkozzon.” A kérdés az, hogy ki nyert, ki lett megalázva? Attól függ, honnan nézzük. Akinek az erő, a férfias magatartás tetszik, az első választ tekinti megoldásnak. Az ő szemében az, aki nem tudja magát kellő határozottsággal megvédeni, nem más, mint egy szerencsétlen lúzer, és ennek megfelelően is érezne, ha például a nyilvánvaló erőfölény miatt nem merne visszaszólni.
Volnának olyanok is, akik egyértelműen a második válasszal éreznék magukat nyertesnek. A biológiai hierarchiaharcban elbuktak ugyan, ami valahol fáj, hiszen bennük is rejtőzködik az állat a maga érzékenységével. Viszont van egy erős hit, hogy az agresszív viselkedés nem a fejlett személyiség jellemzője. Ez a hit, ha erős, segít felülemelkedni személyiségünkön ősi részének késztetésén és fájdalmán. A hitet megerősíti, ha olyan közösségben élünk, ahol a viselkedés biológiai meghatározói helyett az emberi szintet tartják értéknek. Az emberi szintre az a jellemző, hogy a másikat megértem, segítem, együtt érzek vele; rácsodálkozok véleményére, valóságtesztelésére.