Egy szeretett személy elvesztése egészen váratlan hatással lehet ránk, és a kétségbeeséstől a szomorúságon át a dühig sokféle érzést kelthet bennünk. A teendők és az érzelmek zűrzavarában keressük a következő lépéseket a túlélésben. A gyásszal kapcsolatban azonban helyesebb újratervezésről beszélni, mint arról, hogy miként legyünk túl rajta. A gyász egy folyamat, életünk újrarendezése az elveszett személy nélkül.

Ez a könyv segít, hogy megértsük önmagunkat (vagy gyászoló szerettünket), és megtegyük az első lépéseket afelé, hogy testi-lelki egészségünket megőrizve feldolgozzuk a veszteség okozta traumát.

Sue Mayfield művészetterápiával foglalkozik. Angliai kórházakban, iskolákban és hospice-intézményekben segíti a veszteséget elszenvedőket élettörténetük megfogalmazásában és érzéseik kifejezésében.

Úgy gondoljuk, hogy a test üres burok, „porhüvely csupán”, hogy az elhunyt lényege – a lelke vagy szelleme – most már szabadon létezik valahol másutt? Keresztény örökségünk tanítása szerint a test a lélek temploma. Ennek megfelelő tisztelettel bánunk vele, ha a lélek már meg is tért Teremtőjéhez? Úgy érezzük, hogy a holttest az utolsó kapcsolódási pontunk szerettünk fizikai jelenlétéhez? Lehet, hogy érezni akarjuk bőrének, hajának tapintását, illatát, formáját, ameddig csak lehet.
Mindenki maga tudja eldönteni, mit érez megfelelőnek, és mi esik jól neki, ezért ne hagyjuk, hogy visszatartson az, amit mások gondolnak. Tegyük azt, ami nekünk a legjobban megfelel.

[…]

Beszélni jó…

Vannak kultúrák, melyek elismerik a haláleset utáni beszélgetés értékét, sőt, szertartássá teszik azt. Például a zsidó hagyományban a szűk család „shivát ül” a temetés után egy héten át. A nappaliban fogadják barátaikat, rokonaikat és szomszédjaikat, akik ételt hoznak és történeteket mondanak az elhunytról. Ez a szokás lehetőséget nyújt a közösségnek a nevetésre, sírásra és az emlékek megosztására.
A muzulmán társadalmakban a gyászolót szintén meglátogatják a rokonok és a barátok, hogy kifejezzék részvétüket és megosszák történeteiket. Amikor belépnek a házba, leveszik a cipőjüket, és amikor az elhunytról beszélnek, befedik a fejüket.

[…]

Ha egy egész családot támogatunk, segítünk gyásza idején, legyünk tudatában annak, hogy előfordulhat, hogy mindannyian különböző módon reagálnak, és más-más – esetleg egymásnak ellentmondó – igényeik vannak. Próbáljunk meg külön-külön némi időt eltölteni a családtagokkal, hogy lehetőségük legyen a maguk módján gyászolni. Például ha egy gyászoló gyermeket elviszünk magunkkal egy napra, lehetőséget adhatunk neki arra, hogy elmondjon olyan dolgokat, amelyeket nem tud megbeszélni szintén gyászoló szüleivel vagy nővéreivel. Vagy ha megszervezzük, hogy valaki vigyázzon a gyerekekre, amíg mi elmegyünk egy presszóba vagy egy sétára gyászoló barátunkkal, az módot nyithat arra, hogy őszintén beszéljen az érzéseiről, anélkül hogy attól kelljen tartania, hogy felzaklatja a gyerekeket.