Böjte Csaba atya a könyvben őszintén fogalmaz, bátorítást, hitet és reményt ad a hétköznapokhoz. Sok kérdést vet fel, többek közt azt, hogy a technikai fejlődés hasznára vagy kárára van az emberiségnek? Valóban jónak lenni jó? Szeressünk a szegényeket, de hogyan? Elég a segélyosztás vagy kellene még valami, amivel újra értékesnek érezhetik magukat?

Csaba atya felszólal az elégedetlenség, az anyagiasság túlzott felértékelődése, a panaszkodás, és közöny ellen. Az Isten nélküli létben az ember elveszítheti önkontrollját az anyagi javak szerzésében, az értékek eltolódnak, a szív megkeményedik, és a magány fala elzárja a melegséget.

A könyv fontos üzenete, hogy a remény nem vész el, mert az emberekben jelen van az az őszinte lelki igény, mellyel egy új korszakot építhetünk, a szeretet, megbecsülés, alázat korszakát.

Ahhoz, hogy nyugodtan építsem a családomat, a munkahelyemet, a nemzetemet, kell egyfajta nyugalom, béke, derű, önbizalom. Tudjam azt, hogy igenis hatalmas utat tett meg népünk ezer év alatt, és még hatalmas távlatok vannak előttünk. Kérdem én, mikor jelent meg magyar nyelven ennyi könyv a Kárpát-medencében cenzúrázás nélkül? Annak idején még a Kommunista Kiáltványt is cenzúrázták! Ma a könyvekben nagyjából az áll, amit a szerző leírt. Mikor volt még ennyi továbbtanulási lehetősége egy fiatalnak a Kárpát-medencében? Ha azt, amink van, az elmúlt ezer évhez hasonlítjuk, rájöhetünk, hogy jobban élünk, mint a Napkirály!

[...]

Szent Antalnak imádság közben jelent meg a kis Jézus. Hirtelen benyitottak hozzá, hogy egy koldus keresi őt. Ekkor azt mondta: „Bocsánat, Jézus, én most elmegyek egy kicsit.” Segítette a koldusnak, aztán visszament, és a kis Jézus még mindig ott ült a térdeplő karfáján. „Milyen jó, hogy megvártál!” – mondta Antal. Jézus erre azt válaszolta: „Ha nem mentél volna el a koldushoz, akkor én mentem volna el.” El merek-e menni azokhoz az emberekhez, akikhez Jézus elmenne, ha a földön élne?

[...]

Csak előttünk van út, mögöttünk kőkemény történelem van, melyet vállalunk, de amelybe visszamenni nem lehet. Lépteinket a gondviselő jóság irányítja, és nekünk, mint a sziklamászónak a következő fogást csak magunk előtt, a felfelé vezető úton kell keresnünk. Nem a siránkozás, a nyafogás, hanem a közösen vállalt munka parancsát kaptuk Istenünktől – a bizalom, a keresés parancsát, melyre hiszem, hogy Teremtőnk áldását adja!

[...]

Lelkünk mélyén mi is erre vágyunk! Egy szép, csendes kis ház a drága anyaföldön, benne a bennünket szerető család, a kályha mellett, a szőnyegen jókedvvel játszadozó gyermekek, unokák, és körülöttük a töprengő értelmünk, a két kezünk becsületes munkáját dicsérő valóság! Egyszerű a képlet: fenntartható vágyak vezessenek, olyanok, mely mindannyiunk számára elérhetőek! Dolgozzunk becsülettel, becsüljük meg egymás munkájának gyümölcsét, és tudatos fogyasztással teremtsük meg mindannyiunk álmát, Isten országát, Erdélyben, Kárpát-medencében, széles e nagyvilágban! Hiszem, hogy járható ez az út!