A szerző Péter apostol leveléből vette könyvének alapgondolatát: „Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek mindenkinek, aki reménységetekről kérdőre von titeket.” (1Pt 3,15)

Nem elég azt mondani a hit iránt érdeklődőknek, hogy azért hiszek, mert jól érzem magam benne. Meg kell tudni indokolni a hitünket. Az első keresztény századokban nagy tisztelettel vették körül a hitvédőket (apologétákat). Ezek a férfiak úgy fogalmazták meg a keresztény hit tanítását, hogy a pogányok is fölismerték Krisztusban az igazságot. Nem csak a Szentírásra hivatkoztak, hanem a természet törvényeire, a tudományra, a józan észre és a logikára.

A mai korban olyan kultúra vesz körül bennünket, amely nem fogadja el, vagy éppen támadja a kereszténységet. Sokan vannak olyanok is, akik semmiféle vallásos nevelést nem kaptak, de szeretnék megismerni a hitet. Készen kell állnunk arra, hogy hitünket ésszerűen meg tudjuk fogalmazni, és így a keresőknek utat tudjunk mutatni. Mivel hiszünk a lélek halhatatlanságában, érdemes áldozatot vállalni azért, hogy megmentsünk valakit az örök életnek.

Ajánljuk mindazoknak, akik szívükön hordozzák az emberek megmentését.

Katolikusként folyamatosan feszegetnünk kell határainkat. Először is vágyakoznunk kell arra, hogy alaposan megismerjük hitünk és a Szentírás tanítását, a történelmet és a filozófiát. Ha nem tapasztalunk magunkban ilyen vágyat, akkor imádkozzunk Istenhez, hogy adja meg nekünk ezt az adományt és kegyelmet. Utána úgyis hozzá kell látnunk a feladathoz, akár van kedvünk hozzá, akár nem, különösen pedig akkor, ha a témát nehéznek találjuk. Annál nagyobb a jutalom, minél nagyobb a feladat! Csak kérdezzük meg Jákob ősatyát, aki tizennégy évig dolgozott azért, hogy végül feleségül vehesse a szeretett Ráhelt (Ter 29).

[…]

Tehát mit is tudunk meg az előző fejezet alapján a mennyben lakó mártírokról? Tudjuk, hogy kommunikálnak Istennel: Hozzá kiáltanak és Ő válaszol nekik. Tudjuk, hogy tudatában vannak a földi eseményeknek, és közbenjárnak az igazak érdekében az igaztalanokkal szemben, az Egyház mellett az üldözőkkel szemben. Azt is tudjuk, hogy némi sejtelmük van a jövőről Isten kegyelméből. Tudják, hogyan fognak alakulni az események „szolgatársaik és testvéreik” számára. A Jelenések könyvében látottak megerősítik azt, amit a Zsidóknak írt levélben olvashattunk: a mártírok a mennyben „a tanúk felhője” földi keresztény testvéreik körül. Ezenkívül közbenjárnak a mennyben a földi Egyház érdekében.

[…]

Jézus nem utasítja el vagy tagadja a Dávid királyi címeket, hanem sokkal inkább saját kijelentéseivel erősíti meg azokat. Az egyik fejezet azzal a történettel kezdődik, amikor Jézus és tanítványai szombati napon kalászt szednek, mely cselekedetet Jézus azzal igazolja, hogy magát és tanítványait Dáviddal és társaival hasonlítja össze: „Nem olvastátok, mit tett Dávid is, amikor társaival megéhezett?” (Mt 12,3) Később, ugyanebben a fejezetben az emberek egymást kérdezik: „Csak nem ő a Dávid fia?” (12,23) Jézus a következőket válaszolja nekik: „Ha én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor már elérkezett hozzátok az Isten országa” (12,28).