A kéztartás

Valahányszor ránézek a kezeimre, mindig imádkozni akarok. Ez az óvodai apáca miatt van, mert ugye az óvodában tanulja meg az ember az élet alapvető dolgait.

Lujza nővér egyszer azt mondta: „Imádkozni a legegyszerűbb dolog a világon. Elég, ha ránézel az ujjaidra. A hüvelykujj, ami a legközelebbi ujjad, arra emlékeztet, hogy a hozzád legközelebb álló emberekért imádkozz. A mutatóujjal mutatni tudsz. A mestereinket jelképezi, és azokat, akik felelősséget vállaltak értünk. A középső ujj a legnagyobb, ezért ő jelenti a legfontosabb embereket, valamint életünk minden részének vezetőit. A gyűrűsujj a leggyengébb, így hát a betegeket és a bajba jutottakat jelképezi. A legkisebb pedig a kicsiket jelenti, akikkel nem foglalkoznak.”

Tehát ha a gondolataimba merülve, összetett kézzel láttok, akkor tudni fogjátok, hogy imádkozom.

Vezesd imába a testedet, és a tested is imába fog vezetni téged.

Az ajándékdoboz

A kis Johanna nagyon szeretett a nagymamájával vásárolni, de a nagymama mindig sietett, mert a boltokban senki sem volt jó kedvében, senki sem akart megállni beszélgetni, senkinek sem volt ideje egy-két kedves szóra.

Egyszer a nagymama készített egy ajándékdobozt, arany papírba csomagolta, és piros szalaggal kötötte át. Johanna nagyon szerette volna kinyitni, hogy megtudja, mi van benne, de a nagymama azt mondta neki, hogy ez bizony titok. 

Másnap reggel elindultak otthonról a nagy csillogó dobozzal. Az első ember, akivel találkoztak, Pista volt, a mogorva rendőr. Senkiben sem bízott, és egyedül élt. A nagymama odament hozzá, és átadta neki a csomagot. 

– Mit csináljak ezzel? – kérdezte meglepődve Pista.

– Ez Önnek van – mondta Johanna.

Pista olyan boldog volt, mint még soha. Valaki őrá is gondolt!

– Láttad, mennyire örült neki? – kérdezte Johanna. – Most hazamegyünk és készítünk még több ajándékcsomagot?

A nagymama megrázta a fejét.

– Nem Johanna. Ez az egy is elég lesz – magyarázta a kislánynak.

– Végre nekem is vannak barátaim a faluban – mondta magában Pista, és vidám szívvel sétált tovább. 

Útközben találkozott Sanyival, a köztisztasági alkalmazottal, más szóval az utcaseprővel. Sanyi szégyellős volt, a gyerekek pedig folyton a bolondját járatták vele. Mikor meglátta, hogy a rendőr feléje közeledik, elbújt a kiskocsija mögé. De Pista odaadta neki a csomagot, és azt mondta:

– Ez a tiéd!

– Köszönöm – motyogta Sanyi értetlenül, s nagyon boldog volt.

A rendőr és az utcaseprő ettől kezdve barátok lettek. De Sanyi nem nyitotta ki a dobozt.

– Meglepem vele Fannit – gondolta magában.

Fanni kis törékeny, szőke kislány volt, az egyetlen, aki mindig köszönt neki. Mikor megkapta az ajándékot, megsimogatta a szép, arany papírt és a piros szalagot, és azt gondolta: „Nagyon szép ajándék lehet. Elküldöm Zsuzsinak, hogy kibéküljünk.”

Zsuzsi volt a legjobb barátnője, de két nappal ezelőtt összevesztek az iskolában. Mikor Zsuzsi megkapta a csomagot, egyenesen Fannihoz futott, átölelte, és úgy döntöttek, hogy egy ilyen ajándék biztos felvidítaná a tanító nénit, aki egy ideje olyan szomorúnak tűnt. Miután megtalálta a díszes ajándékot, a tanító néni egészen kivirult, már nem esett nehezére a tanítás, és az órák is sokkal vidámabban teltek.

Hazafelé menet elvitte a csomagot Paula néninek, aki távolt élt a fiaitól, és emiatt sokszor sírdogált. De a néni sem tartotta meg, hanem elvitte Lacinak, aki érzékeny és udvarias ember volt, de mivel mészárosként dolgozott, mindenki szívtelennek tartotta. Laci se őrizgette tovább az ajándékot… Így járt kézről kézre, és akihez került, mind felvidult, és beszélgetni kezdett a másikkal. 

Pár nap elteltével, mikor a nagymama és Johanna vásárolni mentek, a boltból vidám csevegést hallottak, a gyerekek pedig kacagva játszottak. 

A nagymama épp a kulcsait keresgélte a táskában, amikor odalépett hozzá Irma asszony, az alsó szomszéd, aki eddig sohasem beszélgetett vele. 

– Szeretnék szép napot kívánni Önnek – mondta, s ezzel odaadott neki… odaadta neki az arany papírba csomagolt, piros szalaggal átkötött ajándékdobozt.

– Köszönöm! – mondta mosolyogva a nagymama. – Miért nem jön be hozzám pár szóra?

– Éljen! – kiáltotta Johanna, mikor ketten maradtak a lakásban. – A csomag visszatért hozzánk! De most már igazán elmondhatnád, mi van benne!

– Semmi különös – válaszolta a nagymama. – Csak egy kis szeretet.