Az igaz barátok hatása valamiképp meglátszik az ember életén – összegezhetnénk egyetlen mondatban Philip Yancey legújabb könyvének mondandóját, amelyben szellemi mentorairól készített portréit tárja elénk. A bemutatott személyek nem csupán a szerzőt győzték meg arról, hogy éltek a földön olyanok is, akik a törvény mellett a kegyelmet, az ítélkezés mellett a szeretetet, a szenvedély mellett az értelmet is ismerték.

Közülük néhányan a világra is komoly hatással voltak. Hűségesen követték a belső hangot, s nézeteikkel kiálltak a nyilvánosság elé. Mások egy köteg papírlap mellé telepedve tekintettek vissza életükre, s jegyezték le gondolataikat az utókor számára. Akad köztük japán, holland, orosz, indiai, angol és észak-amerikai. Hagyományos értelemben nem mindannyian keresztények, sőt egyikük, Mahatma Gandhi el is utasította a keresztény hitet. Jézussal való találkozásuk azonban mindnyájukra maradandó hatást gyakorolt.

Ma már értem azt, amiről akkor még fogalmam sem volt: azért emeltem ezt a hatalmas erődítményt magam köré, nehogy valaki szeretni tudjon. Ugyanis meg voltam győződve arról, hogy nincs bennem semmi szeretnivaló. S ez a belső erődítmény éppen olyan körülmények között kezdett el omladozni, ahol a legkevésbé sem számítottam volna rá, a keresztény főiskola menedékében. Ám a megnyugvást nem a vallásban találtam meg, mint a társaim közül állítólag sokan, hanem a zene révén. Szokásommá vált, hogy éjjelente kiszökjek a kollégiumból, és átlopózzak a kápolnába, ahol egy tekintélyes méretű Steinway zongora várt rám. Mivel egy természetfölötti zenei tehetséggel megáldott testvér árnyékában éltem, nyilvánosan soha nem játszottam, de kottából blattolni egész tűrhetően tudtam. Játszottam Mozartot, Chopint, Beethovent, Schubertet. Így az éjszakák nagy részét velük töltöttem, muzsikájuk némiképp rendet teremtett zavaros világomban. Úgy éreztem, létrehozok valamit, s ahogy ezt a valamit a sötét és üres kápolna falai visszaverték, végre észrevettem a szépet.

[…]

Az a nap a béke napja volt Kalkuttában. S béke honolt India függetlenségének kikiáltásakor, majd az azt követő egy, kettő, három, összesen tizenhat napon át. A nyomornegyed egyik sikátorában, ahol Gandhi megszállt, minden este összegyűltek az emberek, hogy együtt imádkozzanak vele. Eleinte ezren, majd tízezren, végül millióan zsúfolódtak össze a szűk utcákban, s hallgatták, ahogy a hangszórókon keresztül békéről, szeretetről, testvériségről tanít. Ez esetben is a „lélek erejével”, az emberben ott rejtőző spirituális hatalmával kapcsolódott be egy politikai jellegű konfliktusba. Miközben Indiában egész államok borultak lángba, milliók váltak földönfutókká és százezrek vesztették életüket, az erőszak városában egyetlen erőszakos cselekmény sem történt. A jelenséget világszerte „kalkuttai csodaként” emlegették.  Lord Mountbatten pedig megkönnyebbült, s ettől kezdve úgy nevezte Gandhit: „az én egyszemélyes elitalakulatom”.