Dr. habil. Elisabeth Lukas osztrák klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta. Viktor E. Frankl tanítványaként a logoterápia és egzisztenciaanalízist metodikailag továbbfejleszti és számos szakterületen alkalmazza. 1986 és 2003 közt a Délnémet Logoterápia Intézet igazgatója.

A kötet azt fejti ki szemléletesen elbeszélve, hogy miért nevezhető a logoterápia megközelítése szerves egészet alkotó pszichológiai és életbölcseleti rendszernek. Viktor Frankl gondolatai nemcsak nyomasztó életkrízisek esetén jelentenek bátorítást, hanem általános értelemben is segítségére vannak az embernek abban, hogy határozottabban érzékelhesse a világ végső értelmébe vetett legbensőbb hitét, s ennek megfelelően tudatosabban élhessen.

Kézenfekvő, hogy mennyire fontos a pszichoterápiai kezelést igénylő kapcsolati krízisek illetve a páciensek egocentrizmusa szempontjából egy értelem-struktúrán alapuló világ dialogikus jellegének felismerése. Sok páciens állandósult viszálykodásban él, akkor is, ha konfliktusaik partnerei cserélődnek. Mindenféle kapcsolattól óvakodnak, pedig majd megfulladnak a magányosságtól. Nem nyitottak egy Te felé, akit családi, kollegiális és baráti körével együtt el kellene fogadniuk, hanem nárcisztikusan begubóznak, miközben az önmegvalósítás illúzióját kergetik.

[…]

Viktor Franklban nagyszerű emberbarátot ismertem és tanultam meg becsülni. Birtokában van annak a meginghatatlan hitnek, hogy az ember minden sorscsapás ellenére képes »mégis igent mondani az életre«. Mert »a szellem dacoló hatalma« közvetíteni tudja számára azt az erőt és képességet, amire én-je értelemteljes kibontakoztatásához szüksége van. És ez a dacoló hatalom az, ami hozzásegíti az embert ahhoz, hogy túlnőjön önmagán – az öntranszcendenciához. Így a léttel szembeni ősbizalom (újra) feléledhet, akkor is, ha a külső körülmények logikája csak reménytelenségre adna okot.

[…]

Nos, említettem már, hogy egy éven át kérdezgettem a pácienseimet arról, mikor fogyatkozott meg a reménységük, s hogy legtöbben így válaszoltak: „Egy keserű csalódás után.” Azt azonban még nem mondtam, hogy feltettem egy további kérdést is: „És most azt mondja el, kérem, mikor fordult elő, hogy egy keserű csalódás után mégsem veszítette el a reményt?” Az e kérdésre adott leggyakoribb válaszok közös nevezőre hozva így összegezhetők: „Ha felidéztem magamban olyan értékeket, amelyek erőt adtak.”