Kicsoda a „másik”? A sorsom „alkatrésze” – ahogy Szabó Lőrinc fogalmazta? Vagy inkább a „te énbennem” és „én tebenned” misztériumának beavatottja?

Mike Mason könyve az utóbbiról szól, túl az emberi kapcsolatok „bioszféráján”, de úgy túl, hogy azt is fölemeli – a misztérium magasságába. Ahol megjelenik a „misztérium”, ott lélegzethez jut a „metafizika” is. A házasság nem testek találkozása csupán, mint a fizikai kísérleteknél. A könyvben bibliai ihletéssel jelen van a lelki-szellemi dimenzió, amely nélkül nincs igazi találkozás, még kevésbé annak életre szóló formája, amilyen a házasság. Két ember életszövetségében olyan tájakat mutat meg, ahol a hétköznapokban sincsen unalom.

Ámde a házasság nemcsak alkalom, hogy egy másik ember lelkébe a lehető legmélyebben belelássunk, hanem egyszersmind létének feltétele, hogy felismerésünk eleven frissességét mindvégig megőrizzük. Erre a frissességre vágyunk, ez az, amit a szerelem kezdetén olyan váratlan ajándékként valamennyien megízlelhetünk, ám amit csakis egy tartós, szeretetben megélt házasság képes azzá a mély, állhatatos és folyton megújuló csodává avatni, amelyre lelkünk mélyén – noha nemegyszer öntudatlanul – sóvárgunk. Hiszen titkon mindannyian arra vágyunk, hogy ama csodás és egyszeri édenkertbeli pillanat örökkévalóság legyen számunkra is. Arra vágyunk, hogy magunk is ijedt csodálattal nézhessünk egymásra, mikképpen Ádám és Éva tette először egymás tekintetébe mélyedve.

[…]

Mert a szeretetet nem lehet két part közé rekeszteni, mint egy folyót. A szeretet lényegéhez tartozik, hogy túlárad. De a félig telt medrű folyó nem tud kiáradni, a kiszáradtról nem is beszélve. Szó sincs tehát arról, hogy a szeretet gyakorlása annyira megerőltető és időigényes, hogy épp elég, ha otthonra jut belőle. Ellenkezőleg: a fogadalom, melyet egy bizonyos személy szeretésére tettünk, arra való, hogy színültig megteljünk szeretettel, hogy megtanuljuk, hol vannak a szeretet igazi mélységei, és így szabaddá váljunk arra, hogy sokkal több szeretet legyen bennünk mások iránt, mint korábban. Mert valójában nem az otthonunkban lakozó szeretet, sokkal inkább annak hiánya emészti fel az időnket és az energiánkat. Ez szabadítja rá a rombolás szellemét a házaséletünkre: véget nem érő önelemzésre csábít, és elrabolja tőlünk az energiát, hogy másokat szerethessünk.