Nádasi Alfonz 2009-ben kiadott Hadinaplójának nagy sikere indokolttá tette, hogy új kiadásban napvilágot láthasson a könyv szerves folytatása, a Hadifogolynapló is. Míg a Hadinapló Alfonz atya tábori lelkészi szolgálatát tárja elénk fogságba esésének napjáig (1945. február 12.), addig a Hadifogolynaplóból azt a két és fél évet ismerhetjük meg, amelyet a szerző különböző szovjet fogolytáborokban töltött.

Aki elolvassa Nádasi Alfonz naplóit, egy XX. századi eposzi hőst ismerhet meg személyében. Mint egy modern Odüsszeusz, ő is „sokfele bolygott s hosszan hányódott”, közben „sok nép városait, s esze járását kitanulta”, mialatt mindvégig „tűrt a szívében”, és nem volt más célja, mint hogy a rábízottakat hazatérésükig szolgálja („menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét”). Sorsában egész népe sorsa tükröződik, személye és cselekedetei sokak életét meghatározták. Isten segítségével, szinte emberfeletti erőfeszítésekkel és képességekkel, nyelvtudásával, gyakorlatias érzékével, fizikai és lelki erejével, zenei tehetségével, határozott kiállásával segítette társait, hogy túlélhessék a túlélhetetlent. Hősi küldetéstudat munkálkodott benne. Nem akart meghalni, de kész lett volna bármikor feláldozni életét. Egész hadiszolgálata alatt önmaga legyőzésére és mások szolgálatára törekedett. Maga előtt igen magasra tette a mércét, de mindenkitől elvárta volna a hasonló, fegyelmezett magatartást.

Nádasi Alfonz sikeresebb volt, mint Odüsszeusz, aki csak egymaga térhetett haza. Ő mintegy 3000 emberrel léphetett a haza földjére. Az ő zseniális ötlete volt, hogy Rajk László és Erdei Ferenc testvérei révén kiszivárogtassa a Szovjetunióban raboskodó katonatisztek nevét. Ha Schindler listája világhíressé vált, méltó lenne Nádasi Alfonz listája, bajtársaiért végzett hősi szolgálata legalább hazánkban nagyobb ismertséget szerezzen.

Két nap alatt jól megismertem a tábort. Rettenetes nagy.

Éjjel-nappal egyik szerelvény a másik után jön és megy. Aszerint, hogy mennyi vagont kapnak, naponta öt és tízezer között van az idejövők, eltávozók száma. Egy-egy adatot sikerült megtudnom valamelyik őrtől, akiben feltételeztem valami lelkiismeretfélét, és azzal kezdtem, hogy katolikus pap vagyok. Volt kudarcom is. Az egyiktől olyan géppisztoly-oldalbavágást kaptam, hogy alig tudtam megmozdulni. Elállt a lélegzetem. Másnapra az oldalamon nagy kék foltok lettek az ütésektől. Ma sem tudom, mit gondolt a kérdésem miatt, talán hogy szökni akarok, vagy mit. A létszámról mégis őrtől értesültem, aki, úgy látszik, a normális közé tartozott.

[…]

Már említettem néhány szót szellemi életünkről. Igyekeztünk minél több embert bevonni előadások tartására. Szerencsére nagyon sok szakember volt, aki szívesen vállalkozott egy-egy barakkban előadásra. A külső munkáról jöttek bizony hamarosan elaludtak a priccsen. De ez nem zavarta a többit, sem az előadót. Engem sem. Megtörtént, hogy nehéz nap után, ha rám került a sor olyan barakkban, amelyikből aznap sokan vonultak ki munkára, az előadás végén már alig volt fenn valaki. Mégsem akarták elhalasztani az ilyen előadásokat. Mindig azt mondták: Ne törődjetek velünk. Ha csak pár gondolattöbblet jut el az agyunkig, azért is hálásak vagyunk. – Ami normális körülmények között a legnagyobb szemtelenség lett volna a hallgatóság részéről, és a legnagyobb szégyen az előadónak, az itt örömet keltett meghívottnak.

[…]

Nagyon kíváncsiak voltunk az oroszokra, mert a németektől már sokat hallottunk róluk. Még pedig azt, ahogy nagyon intelligens társaság. Ezt azért emelem ki, mert tőlük függetlenül nekünk is ez tűnt fel elsőnek, mikor csak messziről látjuk őket. Először az tűnt fel, hogy ebéd alatt felénk néznek, mint mi is feléjük; fejet hajtottak, vagy mélyebben meghajoltak. Ez teljesen szokatlan volt ebben az agymosott országban, ahol mi csak a legaljával találkoztunk két éven át. No majd meglátjuk közelebbről is. Nem sokáig kellett várnunk. Lehetett látni, hogy egymás némafigyeléséből már ők is tájékozódtak rólunk. Csak az alkalmat vártuk valamennyien.