Nádasi Alfonz bencés szerzetes Naplóinak első része tábori lelkészi szolgálatának állít emléket. Eddig nem jelent meg olyan diárium, amelyik ebből a szemszögből tanúskodik a II. világháború eseményeiről. A nagyszerű tudós és paptanár, Kodály Zoltán bizalmasa és lelki vezetője példamutató szorgalommal jegyezte le az utókor számára tapasztalatait. Néha nem is értjük, mikor volt ideje az egyes napok hosszú krónikáját papírra vetni, amikor kora reggeltől késő estig dolgozott. Bár többször volt lehetősége leszerelni, erkölcsi érzéke nem engedte, hogy cserbenhagyja társait, elkísérte őket a hadifogság pokoli bugyraiba is. Nem véletlen, hogy már a fronton legendák keringtek önzetlenségéről, helytállásáról, bátor kiállásáról. Sokszor rúgta fel a formulákat és szabályokat, előtérbe helyezve a kollegialitást, a józanságot és az erkölcsöt. Többször fenyegették hadbírósággal, amikor megsértve a függelmet bátran képviselte az igazságot és a katonák érdekeit.

Alfonz atya megrázó képet fest a magyar egységek siralmas állapotáról, ugyanakkor az orosz nép szenvedéseiről, az ostromlott Varsóról, a németek gőgös viselkedéséről, a zsidók kiszolgáltatottságáról is. Legmeghatóbb talán mégis az, ahogyan megpróbált ember maradni az embertelenségben. Belefeledkezve írja le a távoli vidéken a természet szépségeit, szorgalmasan tanulja az „ellenség” nyelvét, gyűjti népdalait és meséit. Kodály megbízásából tudományos könyveket keres az ostromlott városokban.

Naplóját áthatja a magyar és bencés öntudata. Sziklaszilárd értékrendje három pilléren nyugszik: otthoni neveltetésén, cserkészmúltján, valamint bencés rendi életén. Ezek sosem engedték, hogy éleslátása elhomályosuljon. Paptól szokatlan hangon ítélte el mind a nyilas, mind a kommunista hangadókat, mindenféle kegyetlenkedést és embertelenséget. Példaértékű, ahogyan mindenkin segít nyelvi, faji és vallási megkülönböztetés nélkül. A kórházban ugyanúgy ellátja az oroszokat, mint a magyarokat, vigasztalja a protestánsokat és a hitetleneket egyaránt. A zsidó munkaszolgálatosok is benne látják legfőbb támaszukat és képviselőjüket. Naplója a szellem és erkölcs diadalának dokumentuma a világtörténelem egyik legsötétebb korszakából.

Délután sajnos eset történt. Míg Polygonban voltam gyóntatni, távüzenetet kaptam itthon, hogy negyed hatra menjek lelkigyakorlatra a vonatműhelybe. Pedig délelőtt még úgy volt, hogy a végleges időpontot még megbeszéljük. Sajnálom. Mikor hatkor hazajöttem, rögtön megbeszéltem telefonon Most dr.-ral (győri bencés diák, 1932-ben hatodikos volt, gyakoroltam náluk hittanból és görögből), a műhelyparancsnokkal. Péntekben állapodtunk meg.

[…]

Miséztem, a közelben lévők valahogy részt is vettek rajta. Olyan helyre mentem a kis oltárommal, ahol a legtöbben voltak. Előre mondtam nekik, hogy folytassák csak a megkezdett munkájukat, mert különben jön a feddés egyes urak részéről, akik a misének tulajdonítanák, ha valami elmaradni. Persze, ez nem igaz, de jó ürügy lenne. Hát ahogy utána elmesélte Jóska is, meg a közelben imádkozók némelyike, még a protestánsok is megálltak az oltár közelében. Mikor pedig a Miatyánkot imádkoztunk, lekerültek a sapkák a harmadik udvarban is.

[…]

Tovább a hegyen épült Tasnádra. Margittán a zsúfolt fali és a ritkábban látott extra-ruha semmi volt ahhoz, amit itt láthattunk. Hát ezek hol élnek? Tánciskolába jöttek, vagy házat védeni? Nem tudok felocsúdni.

A református iskolában vagyunk. A Fő tér református temploma gyönyörű gót. Természetesen katolikus volt. Rögtön feltűnik, hogy régi protestáns foglalás.

Átadtuk sebesültjeinket az idetelepedő hadsereg közvetlen 25. tábori kórházának. Egyéb híján az egyik kórterem szalmáján aludtunk. Alig tudtak lelket verni belém, olyan mélyen aludtam.