„… mindenkit szabaddá tesz a Lélek, hogy megtagadván önszeretetét, és minden természetes erőt az emberi élet szolgálatába állítva lendüljön neki annak a jövőnek, melyben maga az emberiség lesz Istennek tetsző áldozat” – tanítja a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965). Nem véletlen hát, hogy napjainkban a hit és kultúra viszonyában oly nagy szükség van a Szentlélek szerepének újfajta tudatosítására. Az ember szabadságának előmozdítása a kultúra felemelkedését is jelenti, s ennek útját a Szentlélek mutatja meg. Azért fontos ez, mert az ember csak szabadságban lesz képes beteljesíteni kultúráiban a szépet, a jót és az igazat. Amikor az egyház ennek ügyét szolgálja, akkor olyan pályára indul, amelyen a Szentlélek a segítője, támogatója, útmutatója. Egyfajta szentlelkes dinamikának kell átjárnia az egyházat, melynek erejében képes lesz teljesíteni sajátos szentségi küldetését a kultúrák világában.

A Szentlélek-központú szemlélet lehetőséget kínál az egyháznak arra, hogy immár ne csak tanítóként, bíróként, fáklyaként, a menekülést jelentő bárkaként vagy halászhálóként, hanem párbeszédpartnerként, rácsodálkozóként, tanítványként is felfogja magát a kultúrákkal való kapcsolatában.

Doktori disszertációja nyomán íródott könyvében Török Csaba (1979) katolikus pap teológus, főiskolai docens széles körű szellemtörténeti áttekintéssel, a katolikus egyház tanításának elemzése nyomán fogalmazza meg a kereszténység és a kultúra párbeszédének egyre sürgetőbb feladatait.