Egyre több ember tapasztalja meg a burnout élményét, érzi magát túlterheltnek, akadályozottnak és kiégettnek. Ilyenkor nem áramlik az energia. Tovább dolgozunk ugyan, de munkánk rutinná válik. Nyomás alatt érezzük magunkat, egyik időpontról rohanunk a másikra, nem lelünk örömet abban, amit teszünk – s nem utolsósorban semminek sem látjuk értelmét. A burnout bekövetkezésének számtalan oka lehet. Gyakran bénító képek állnak mögötte. Hogyan tudjuk csökkenteni terhelésünket és felszabadítani azokat az erőket, amelyek segíthetnek újra megtalálni élet- és munkakedvünket?

Anselm Grün segít, hogy egészséges képeket és képzeteket véssünk lelkünkbe, és átváltoztassuk betegítő elképzeléseinket. Kipróbált rituálék mutatnak utat, hogyan kezdhet újra áramlani bennünk a belső energia. Mindenki tehet valamit azért, hogy megelőzze a kimerülést, éltesse a flow-t, és ráleljen a saját kreativitásának forrására.

A kiégés másik oka, hogy nem tanultam meg bánni a csalódásokkal és a bántalmakkal. Szívesen dolgozom sokat, de ha nem ismernek el, vagy állandóan csak kritizálnak, vagy egyáltalán megsértenek, akkor csökken a motivációm. Ez aztán sokszor egészségi krízishez vezet. A szociális területen tevékenykedők közül sokan lelkileg sebzett vagy sérült embereknek segítenek. Ők azonban gyakran nincsenek abban a helyzetben, hogy kifejezzék hálájukat. S ez magukat a segítőket is beteggé teszi, ha nem találták meg a maguk számára azt az utat, ahogyan kezelhetik e bántásokat, sértéseket és csalódásokat.

[…]

Amikor üresnek és kiégettnek érzem magam, elképzelem: én vagyok az értéktelen, kiszáradt csipkebokor. Nincsenek új ötleteim. Semmi sem indul ki belőlem. Ám Isten ezt a bokrot választotta ki, hogy benne gyújtsa meg tüzét. S mert Isten ereje bennem van, és mert ez az Isten bízik bennem, minden gyengeségem ellenére valami nagy indulhat ki belőlem. Másokat, akik éppoly értéktelennek érzik magukat, elvezethetek a szabadságba. Fájdalmasan megtapasztaltam elidegenedésemet. Most Isten segítségével képes vagyok arra, hogy elvezessek másokat önmagukhoz, saját bensőjük középpontjához.

[…]

Akit a kiégés veszélye fenyeget, ne sajnálja magától időnként újra meg újra a pihenést. A pihenésben befelé haladok. S megengedem magamnak, hogy egyszer semmit se tegyek. Nem gondolok a nyomásra, amelyet munkám során vagy kapcsolataimban érzek. Megengedem magamnak a szabad időt. Befelé figyelek, és ott támaszt és biztonságot találok. megújulok azáltal, hogy befelé haladok, és ott valódi énem nyomára találok.